Interjú Nagy Tiborral

2011. október 14. - sportforras

Eddigi cikkeinkben főként a mi véleményünket ismerhettétek meg a sportpszichológiával kapcsolatban, így elérkezettnek láttuk az időt, hogy egy másik nézőpontot is bemutassunk. Következőkben olyan sportolókkal, edzőkkel készített interjúkat publikálunk, akik már dolgoztak együtt sportpszichológussal.

Elsőként K-1-es sportolót kerestünk meg. Szeptember 24-én Bécsben Nagy Tibor  WKF szervezet cirkálósúlyú világbajnoka lett, ennek alkalmából készítettünk vele egy interjút.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Mesélj egy picit a pályafutásodról: mikor és miért kezdted el a sportágadat?
 
1986-ban, tizenkét évesen kerültem le először a Kyokushin Karate dódzsóba (edzőterem). Nem volt miértje. Hiszem, hogy az ember nem véletlenül kerül bizonyos helyekre, helyzetekbe - tudat alatt, a természete viszi oda.
 
Miért szereted ezt a sportágat, mi motivál, hogy ezt a sportot űzd?
 
Erről nem tudok röviden beszélni. Úgy gondolom, hogy az életben, szinte minden, két dologból adódik. Először is, ahogy azt már említettem, születünk egy adott természettel, a másik pedig, a neveltetésből és a gyerekkorunk körülményeiből ered, abból, hogy ezt a természetet, hogyan kezeljük és milyen irányba tereljük.
 
Hét éves voltam, amikor elváltak a szüleim, ennek köszönhetően elég szabadon engedett gyerek lettem. A Kyokushin edzőteremben szigorú hierarchia uralkodott, amit valahogy ösztönösen igényeltem. Alázatot, tiszteletet, fegyelmet és kemény munkát tanultam, ami persze abban az időben még egyáltalán nem mutatkozott meg rajtam, viszont erősen rám fért. Féktelen, öntörvényű voltam, akivel mindig, mindenhol baj volt. A karate volt a mentsváram, az egyetlen dolog az életemben, ami ezt a természetet pozitívan, a helyén kezelte. Az edzőterem volt az egyetlen hely, ahol jól éreztem magam és alig vártam, hogy újra és újra ott lehessek.
 
13 éves lehettem, amikor az egyik esti edzés után kaptam egy videó felvételt a ’84-es Japán Bajnokságról. Már akkoriban is szinte egyedül laktam és ahogy hazaértem, másnap reggelig, az iskolakezdésig azt néztem, annyira lenyűgözött. Onnantól kezdve semmi más nem létezett számomra, mint hogy olyan fighter legyek, mint azok a japán karatekák a videóban, különösen a Bajnok, a „60-as”, Hiroki Kurosawa. Egy életre a példaképem lett és másnap az edzőterem öltözőjében, ami tömve volt, fogadalmat tettem mindannyiuk előtt, hogy egy napon Japánban fogok küzdeni a súlycsoport nélküli Világbajnokságon, a világ legjobb harcosai ellen. (Ezt a Világbajnokságot négy évente rendezik, mint az Olimpiát. Ezen a három napos versenyen több, mint száz ország 200-250 versenyzője küzd a címért súlycsoport nélkül, amely végén csak 1 Világbajnok lesz!)
 
A jóval idősebb edzőtársaim annyira röhögtek az ilyen rendszeres kijelentéseimen, hogy az egyik után többen megfogtak és beraktak a hideg zuhany alá, hogy „magamhoz térjek”.
 
Hazamentem és nagy betűkkel ráírtam egy A4-es lapra, hogy: VILÁGBAJNOK LESZEK! Ez évekig, egészen addig a szobámban díszelgett, amíg idősebb koromban el nem költöztem Egerből.
 
Azóta, összesen tízszer jártam Japánban, heteket, hónapokat éltem és edzettem ott. Két Világbajnokságon is küzdöttem, a másodikon a japánok által kiemelt versenyzőként olyan sztárok között, mint késöbb a K-1-ben is híres Francisco Filho, Glaube Feitosa, vagy Nicholas Pettas. Életem mindmáig legszebb napjai voltak azok, amikor 6 hetet töltöttem, „a 60-as”, Hiroki Kurosawa vendégségében. :-)
 
Végül, kickbox-ban érted el a célod és lettél világbajnok.
 
Az élet időközben úgy hozta, hogy a küzdelem világán belül egy másik szakmában kezdtem el dolgozni, de az álmom, hogy egyszer világbajnok leszek és valami maradandód tegyek a bunyóban, sosem adtam fel.
Mindig nagyban álmodoztam és a kickbox csúcsa a K-1 volt. A világ nyolc legjobb bunyósa közé kerülni a tokiói Grand Prix döntőbe, szinte elképzelhetetlen álom volt, de én oda törekedtem. Magyarországon ekkor még azt sem tudták, hogy mi az a K-1 és egy debreceni újságíró, miután végignézte az általam összegyűjtött japán videó felvételeimet, azt mondta a közös ismerőseinknek, hogy: „Soha nem fog bekerülni a nagyok közé! Soha!”
Másfél évvel később az egyik küzdelmemet személyesen látva, maga a K-1 megalkotója Kazuyoshi Ishii meghívott Oszakába, hogy legyek az egyik legnagyobb K-1 sztár, Musashi edzőpartnere. A tervezett két hetes gyakorlásból 3 hónap lett, majd szerződést ajánlottak, miszerint szállást és fizetést biztosítanak, intézik a vízumom, hogy éljek és edzek ott, majd elsőkézből menedzselnek a legnagyobbak közé.
Ezt, először egy olyan nyaki gerincsérülés akadályozta, meg, amire azt mondták az itthoni orvosok, hogy le fognak százalékolni és soha többet nem bunyózhatok. Azonban, egy nemzetközi hírű gerinc specialista főorvos, Dr. Varga Péter Pál megoperált és két hónap múlva készen álltam a vissza útra, hiszen a japánok visszavártak. Az összes holmim Oszakában hagytam és megvolt a repjegyem is, de le kellett fújni az egészet, mert Ishii Kancho-t (Igazgató) lecsukták adócsalás miatt. Azt mondták egy kis időbe telik, míg rendeződnek a dolgok, azután visszahoznak. Ishii-t – noha nemrég lezáródott az ügye – a mai napig sem engedték vissza a saját cégébe, ezért én itthon ragadtam, ilyen szerencsétlen körülmények közt. Éveken keresztül reménykedtem, hogy majd egyszer csak hívnak, de az idő gyorsan eljárt és ennek már 10 éve.
Végül, Magyarországról a K-1 legjobbjai közé nem sikerült bejutnom, így új irányt kellett célba venni, mégpedig azt, hogy valamelyik elismert kickbox Világszervezet bajnoka legyek az én súlyomban.
 
 25 éve a pályán vagy, mi kellett ahhoz, hogy végigcsináld?
 
Ahogy mondtam, a Kyokushin-ban eltöltött korai évek alapoztak meg mindent. Akkor, még gyerekként került a kezembe a stílusalapító, Masutatsu Oyama könyve is, „A Kyokushin útja”, ami az útmutatóm volt és a legnagyobb ösztönzőm. A lelkembe vésődtek Oyama sorai: „A céloknak olyan nagyoknak és távolba mutatóaknak kell lenniük, amilyenek csak lehetségesek.” „Kielégítő-e az emberi élet eszmék nélkül?” „Ha egy férfi elhagyja otthonát, szívében eszmékkel és törekvésekkel még halála árán se térjen vissza anélkül, hogy ne érte volna el, amit kívánt.” (…) Többek közt ezek a sorok, az alaptermészetemmel karöltve tartanak még mindig a küzdelem világában.
 
A küzdősport által mit tanulhat magáról az ember; te mit tanultál magadról?
 
Mindent. Teljesen megismertem önmagam. Tisztában vagyok a jó és a rossz tulajdonságaimmal, az erőségeimmel és a gyengeségeimmel is! Tudom, hol vannak a határaim és hogyan tudok addig eljutni, vagy kitágítani azokat, amennyire lehet.
 
Mit tanácsolsz azoknak, akik most kezdenének el a sportágadban tevékenykedni?
 
Nem számít, milyen területen működsz sporton belül, vagy kívül. A lényeg, hogy szeresd azt, amiben tevékenykedsz, legyenek nagy álmaid, amiért a végsőkig harcolsz, mindegy, milyen nehézséggel is kerülsz szembe. Van az a mondás, hogy: "Kell egy végcél, amely felé utazunk, de a vége felé megérted, hogy végül is az utazás maga az igazi cél."
 
Mi a versenysport árnyoldala, milyen dolgok akadályozták az előrejutásodat?
 
A versenysport arról szól, hogy a célod érdekében újra és újra ki kell tágítani a saját korlátaidat és ez nem könnyű sem fizikálisan, sem lelkileg, különösen hosszú távon. Egy ilyen utat járva rengeteg külső és belső nehézséggel, akadályokkal kell szembenézni, melyekkel meg kell küzdeni. De ez, nem csak a versenysportra igaz, ez az élet mechanikája. Ezeket már nem tudom árnyoldalnak nevezni, mert minél idősebb leszek, annál inkább megtanulom, hogy minden, ami történik – akár jó, akár rossz – okkal történik és a jövőben mind a javamat szolgálja, ha megértem és tanulok belőle.
 
Gratulálunk a világbajnoki címedhez, mondd mi kellett ahhoz, hogy elérd ezt az eredményt (külső körülmények/belső körülmények)?
 
Mindaz, amikről eddig beszélgettünk. Hit, eltökéltség, fegyelem, szorgalom és céltudatos, kitartó munka, úgy fizikálisan, mint mentálisan.
 
Hogyan kell mentálisan felkészülni egy ilyen eseményre, te mit tanácsolsz?
 
Minden ember mást hordoz magában! Ebből adódóan máshogy éli meg az életét. Azt gondolom, hogy pozitív beállítottságú ember vagyok és mindig is az érdekelt, hogyan lehetek több úgy a szakmai teljesítményemben, mint emberileg. Ebből adódóan, már huszonévesen is nagyon érdekelt a sportpszichológia (is), de sajnos csak mostanában jutottam el oda, hogy felkeressek egy szakembert, Kovács Krisztina sportpszichológust. Elkezdtük a közös munkát és gyorsan kiderült, hogy gondolhatom én magam akármilyen erősnek, a múltbéli nehézségek, kudarcok és rossz élmények brutális rombolást tudnak végezni tudat alatt, miközben mi azt hisszük, hogy minden rendben. Ezek az élmények születésünktől fogva meghatározzák az életünket, akár pozitív, akár negatív értelemben. Ahogy már gyerekkoromban is, a pozitív élményeim pozitív irányba terelték az életem, a negatív tapasztalatok pedig nagyon nagy gátakat emeltek, amelyekkel állandóan küzdenem kellett.
 
A legnagyobb kérdés a pályafutásomban mindig is az volt, hogy miért nem jön az eredmény, amelyet a munkám alapján megérdemelnék? Nem kifejezetten csak a győzelemre gondolok. Ha tisztességesen felkészülsz, majd a küzdelemben is mindent megteszel és minden kijön belőled, ami benned van, de ennek ellenére veszítesz, akkor fejet kell hajtani és folytatni kell a munkát, hogy tovább fejlődjünk a célunk érdekében. De amikor úgy győznek le, hogy nem a képességeidnek megfelelően teljesítesz, sőt, abszolút esélyesként veszítesz, az nagyon-nagyon keserves „élmény” és mint mindennek, annak is megvan az oka! Velem, szinte mindig ez történt és én ezt az okot tudni akartam!
 
Krisztával beszélgetve elképesztő felismerésekre jutottam. Én, személy szerint, alapvetően nem hallottam Tőle új dolgot magammal kapcsolatosan, amivel addig ne lettem volna tisztában, de ráeszméltem az összefüggésekre és megértettem azokat. Azt próbálom tanulni, hogyan kezeljük magát az embert, a sportoló mögött, hogy a legjobbat tudja nyújtani önmagából. Hogyan kezelje a nehézségeit és a kudarcait, hogy azok ne gátolják a jövőjében.
 
A sportpszichológia nem tesz csodát. Mindenkinek megvannak a saját határai és csak azért, mert felkészülsz fizikálisan és mentálisan, nem garantálható az, hogy mindig győzni fogsz. De fel kell készülni, hogy a tudásod legjavát tudd adni és ha ez sikerül, akkor büszkén jöhetsz le a ringből akkor is, ha veszítettél. Már nem kell szemrehányást tenni magadnak és egy ilyen „vereséggel” már együtt tudsz élni! Ez, az élet minden területére érvényes!
És hogyan tovább? Milyen terveid vannak a VB cím után?
 
Úgy tűnik, hogy az életem fordulópontra érkezett, itt mindenképp lezárul egy fejezet. Már jó ideje van egy nagy tervem, melyen egy héttel a Vb cím megnyerése után gőzerővel kezdtem el dolgozni. Jelenleg, ez került az első helyre az életemben és minden, amit innentől fogva teszek, ezt a célt fogja szolgálni. Ha ez elkezd megvalósulni – remélem hamarosan – újult erővel fogok bunyózni ismét. Addig is teszem a dolgom…

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://sportpszicho.blog.hu/api/trackback/id/tr653302113

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.