Nem minden baleset végzetes, de sokszor okozhat a sportoló számára kényszerű pihenést. A legtöbb sérülés alapvetően fizikai okokból keletkezik, de sokszor közrejátszik benne a balszerencse és egyéb, például pszichoszociális faktorok. Nem egy sportoló nyilatkozta már a történelemben, hogy a sérülésének be kellett következnie, mert éppen túledzette magát, vagy nem tudott a versenyre koncentrálni ez, meg az miatt... A rehabilitációjuk egyik legfontosabb lépése az, hogy mi okozta az adott sérülést, illetve hogyfelülírják a negatív élményt. Láttunk már sérülés után nagy visszatérőket. Ha csak az idei olimpiát vesszük alapul, a kanadai Jessica Dubé és a Bryce Davison párosa, akik az olimpián 6. helyet szereztek, annó a 2007-es balesetük után a világbajnokságon 3. helyet értek el. De kezdjük az elején:
A sérülésre különbözőképpen reagálhatnak a sportolók, itt csak a két legtipikusabb reakciót mutatjuk be. Természetesen vannak egyéni különbségek, és különböző reakciók.
vannak olyan sportolók nagyon hasonló állapotokon mennek át, mint azok, akik gyászolnak (tagadás, harag és düh, alkudozás, depresszió és legvégül az elfogadás). Sokan közülük viselkedésbeli tényezőket tulajdonítottak a sérülések okainak (azaz önmagukat hibáztatták), míg voltak olyanok, akik a technikai hátteret tették felelőssé (ők minden(ki) mást hibáztattak).
vannak olyanok, akik minél gyorsabban vissza akarnak térni a pályára. Ők azok, akik próbálják figyelmen kívül hagyni a sérülés tényét, mintha az meg sem történt volna.
A vizsgálatok azt mutatják, hogy a sportolók önmagukba való hite nem csökkent, de a fizikai önbecsülésük legtöbb esetben csökkent. Nagyon fontos, hogy a sportoló csak akkor térjen vissza a sportba, ha nem csak fizikálisan, de pszichésen is helyrejött, és felkészült a folytatásra. Ha nem várja ki ezt, és idő előtt visszatér, annak általában a következő kimenetelei lehetnek:
sérülés kiújulása
másik testrész sérülése
alacsonyabb önbizalom, ami teljesítménycsökkenéssel járhat
sérüléstől való félelem (motiváció csökkenéséhez, fóbiához, és akár depresszióhoz is vezethet)
A legfontosabb az a reakció, ahogy a sportoló a saját sérülését hogyan érzékeli és értelmezi. Minél negatívabban látja saját sorsát, annál hosszabb lehet a felépülés folyamata (itt nemcsak a fizikai, hanem a lelki felépülésre is gondoltunk). A helyzet negatív oldalát erősítik azok az attitűdök, amiket a sportoló az évek során magáévá tett, ilyenek a következők:
A sportoló mindig 110%-ot nyújt
A sportolónak mindig a maximumon túl kell teljesítenie, ezt hangoztatja a sportolók többsége és környezete (edzők, családtagok, szurkolók, média…). Ez így is van, de az érem másik oldalán ott van a túlzott maximalizmus. Ha valaki mindig maximumot nyújt, elfárad, és a fáradtság hibázáshoz, vagy sérüléshez vezethet. A kontaktsportok többségében megvan az a jelenség, hogy kimondottan díjazzák a sportoló egy-egy „keményebb” megmozdulását. Ez egy természetes jelenség, de egy idő után a sportolóban kialakulhat a „sebezhetetlenség” tévképzete (amit gyakran kivisznek a magánéletükbe is). Amint ez megjelenik, a sportolónk kimondottan keresni fogja a veszélyes helyzeteket, ami egy idő után sérüléshez vezethet, ami igencsak ellenkezni fog a sportoló önmagáról alkotott képével.
A sérült sportoló nem sportoló
Legtöbbször elkülönítik a sportolót az „egészséges” társaitól, így nem tudatosan azt sugalmazzák feléjük, hogy ők már nem teljes értékű csapattagok. Rosszabb esetben előfordulhat, hogy a sportolót hibáztatják amiatt, hogy lesérülést, vagy, hogy a sérülése miatt hátrányt szenved a csapat. De még olyan példa is volt, hogy a sportoló háta mögött azt terjesztették, hogy szimulálja a betegséget, és így gátolja a csapatát, meg egyébként is, hol van benne a mentális kitartás. Mindezek hátráltatják a gyógyulást, és a sportoló motivációit is nagyban csökkentik.
