Vannak akik mehetnek olimpiára és vannak akik nem. Nem személyekről, hanem sportágakról beszélünk. Ezeknek a sportágaknak is vannak világbajnokságaik és más megmérettetéseik, ugyanannyit edzenek és készülnek, mint az olimpikonok, de a négyévente megrendezésre kerülő eseményre mégsem juthatnak ki. Éppen ezért, noha nagyon hasonló, mégis kicsit más egy nem olimpiai sportágat űző felkészítése.

Kirekesztettség és a vágy:

Vannak olyan helyzetek, amikor kapásból nem juthatok ki az olimpiára, mert a sportágam nincs a versenyszámok között (pl.:karate), és vannak olyan sportágak, amikben egy adott szám indul a másik meg nem (kajak-kenu maratoni táv). Alapvetően felmerül a kérdés: kevesebb-e az a sportoló, aki nem indulhat az olimpián? Mert több figyelem irányul ötkarikás játékokon indulókra és a nagyobb figyelemmel több támogatás is járul.

Gyakori, hogy ezt igazságtalannak érzi a sportoló ("ő miben jobb/több nálam? Ugyanannyit dolgozok, ugyanannyit tudok, mégsem élhetem át azt a sikert, amit ő."), és akár az önbizalma is sérülhet. ("kevesebbnek érzem magam, mert már csak egy olimpiai érem hiányzik a gyűjteményemből, de azt meg nem szerehetem meg").

A tehetetlenségből származó érzés kihathat a teljesítményre. Fontos, hogy egy reális énképet alakítson ki magáról a sportoló, amibe benne van az is, hogy saját sikereit ugyanolyan fényesnek értékelje, mint egy olimpiai érmet. Ugyanúgy meg kell tanulnia kezelni a médiát - jelen esetben legtöbbször a média hiányát. Míg az ő eredményéről két sorban nyilatkoznak, az olimpikonokéról oldalakban.

Noha minden versenyre hasonló módon kell felkészülni és hasonló veszélyekkel kell számolni (negatív gátló gondolatok, fizikai izgalom, önbizalom hullámzása...), mégis megvannak a sportágak sajátosságai, amikre figyelni kell. Jelen esetben a megkülönböztetésre és az ebből származó hátrányokra