Emlékeztek Anderson Silva sérülésére? Talpra lehet belőle állni? Szó szerint és átvitt értelemben is kérdeztem ezt magamtól, majd kisebb utánajárást követően kiderült, hogy igen, a fighter egy sportpszichológus segítségét is igénybe vette. Fel lehet, vagy fel kell-e készülni egy sérülésre, azaz belegondolhat-e a sportoló, hogy mi lesz akkor vele, ha valamelyik testrésze törik/szakad, vagy tilos már erre gondolnia is? Nézze-e a bejátszásokat, hogyan baleseteznek a sportágában, vagy csak "A békés harcos útja" című filmre asszociálhat?
A kulcsszó szerintem az időzítés: verseny előtti napokban/versenyszezonban kimondottan káros lehet azt a gondolatot felvetni, hogy mi lesz ha véletlenül, fürdés után megbotlik a sportoló, de nyugodt időszakokban, ahogy mindenre, így a sérülésekre is lehet forgatókönyveket készíteni.
Egy sportkarrier vége a sportolói identitástól való búcsút is jelenti - azaz ki lesz ő a karrierje vége után? Ha "csak" egy ex-sportolóként fogja definiálni magát, és nincs mellette valami más meghatározás (edző/ügyvéd/IT szakember/szakács...), akkor már a karrierje alatt ott lesz a félelem az identitása elvesztése miatt. Mindig érdemes egy B verziót is beiktatni az életbe, senki sem szeret védőháló nélkül a mélybe ugrani.
Több kutatás is készült a témában, igyekszem ezeknek az eredményeit összegyúrni (szertorna, kosárlabda és MMA sportágakból vett kutatások alapján).
A félelem a sérüléstől teljesen normális reakció. Ha beülök az autóba, és jeges az út, akkor félhetek egy karamboltól, de nem ez az érzés fog motiválni. Ha a nehézsúlyú bokszoló kiáll az ellenfele ellen, félhet a kiütéstől, mert tudja/látta/tapasztalta, hogy mit okozhat egy tiszta találat, de nem ez fogja őt motiválni. Tehát a félelem rendben van mindaddig, míg nem az irányítja a döntéseit. Ha igen, akkor már érdemes valamilyen problémamegoldó stratégiához fordulni.
- "Csak lazán!" Negatív gondolatok automatikus leállítása az első stratégia, amit leggyakrabban alkalmaznak. Ez nem szól másról, minthogy az első negatív érzés, vagy gondolat után tudatosan leállítják azt és átmennek automata üzemmódba - nem gondolkodnak, hanem rábízzák magukat a testükre. Példák erre.: "Csak lazán, engedd el a felesleges félelmet." "Olyan vagyok, mint egy zombi, nem gondolkozom, cselekszem"
- Babonák: Erről előző cikkünkben írtunk, nem részleteznénk. A második leggyakrabban alkalmazott technika, de sajnos nem a leghatékonyabb.
- Az edző: Tornászoknál nagyon gyakori, hogy a gyakorlatuk megkezdése előtt kipillantanak az edzőjükre. A sérüléstől való félelem egyik alapja a bizonytalanság (a felkészülésben, a képességekben...). Ha a sportoló magában nem is, de legtöbbször az edzőjében bízik, így a kipillantás nem szól másról, mint a biztonság megteremtéséről. Erre egy nagyon extrém példa Kerry Strug esete. Sajnos, ha a bizalom csorbul az edző és a sportolója között, a félelem erősödéséhez vezethet... Példák erre.: "Az edző mindig azt mondja, hogy "nem foglalkoznék veled, ha nem tudnám, hogy képes vagy rá", hiszek neki!
- Önszabályozó technikák: Ide sorolandó a mentális tréning és az autogén tréning. Vagy a múltbéli sikereket, vagy a jövőbeli célokat vizionálja a sportoló. Pozitív belső beszéddel motiválja magát az immagináció közben és olyan belső erőforrásokat hív elő, amikor már sikeresen megküzdött egy-egy félelmével.
A sérülés feldolgozása függ a személyiségétől és a sportoló környezetétől, hogy mióta sportol, mennyi erőt és energiát fektetett bele, milyen a stressztűrő képessége és milyen mértékű maga a sérülés. Tehát nem ugyanazokat a reakciókat fogja kiváltani egy 16 éves sportolóból, aki még a suliban is jól teljesít, mint egy 22 évestől, aki éppen az olimpiára próbálja magát kvalifikálni. Másként dolgozza fel az, aki volt már sérült és másként, aki nem. Sőt, máshogy áll egy sérüléshez egy női sportoló, és egy férfi (aminek a hátterébe sajnos az áll, hogy másként értékelik a férfiakat, mint a nőket). Ezek miatt nagyon nehéz egy általános jellemzést írni, hogyan érdemes megküzdeni egy sérüléssel a rehabilitációs szakasz alatt. Talán ezek lehetnek az alapszabályok.
- Ismerd meg a helyzetedet és kezeld őket a tények szintjén. Azaz ne próbáld bagatellizálni az állapotodat és figyelj arra is, hogy ne vidd tovább a gondolataidat negatív irányba. Ez van, ezt lehet tenni, ennyi idő kell a felépüléshez - ezek a kulcsszavak.
- Ismerd meg az érzéseidet: Lesznek hullámvölgyek és a kutatások szerint, a sérült sportolók 20-30%-nál jelentkeznek a klinikai depresszió tünetei és vannak akiknek étkezési zavaraik lesznek ez idő alatt. Figyelj ezekre a tünetekre és kérj segítséget.
- Apró célok vezetnek el a sikeres felépülésig: Az első időszakban mindenki a régi formáját szeretné visszanyerni, de bizonyos sérülések után, egy térd sosem lesz olyan, mint a régi, de ez nem azt jelenti, hogy rosszabb sportolóvá válik. Egy komolyabb lábsérülés után az első lépéseknek ugyanúgy kell örülni, mint egy régi nagy sportsikernek.
- Keretezd át az állapotodat: A rehabilitáció egy esély a rendszerezésre/pihenésre. A leállás nem jelenti azt, hogy nem csinálsz semmit. Megtanulhatod a relaxációt, ami hasznos lesz, ha visszatérsz. Végignézhetsz a pályafutásodon, mi az amit megtartasz a működésmódodból, és mi az amin változtatni szeretnél. Valamint itt a lehetőség megtanulni pihenni! (Sajnos a túledzettség jelenségében a magyar sportolók nem hisznek :) )
- Építs a környezeted támogatására: Ha van egy megfelelő rehabilitációs szakember és orvosi háttér, egy stabil érzelmi háttér, valamint egy támogató sportegyesület, akkor legtöbbször egyáltalán nincs, vagy csak minimálisan van szükség sportpszichológus segítségére. Csak merd megosztani velük a félelmeidet és gondolataidat a helyzeteddel kapcsolatban!