A sportpszichológusoknak valóban komoly oka lehet arra, hogy még óvatosabbak az erotikus áttétellel és viszont-áttétellel,mint a hagyományos pszichológiát gyakorló kollégáik. A sportpszichológusok gyakran közreműködnek egy általában lazább környezetben, mint más pszichológusok (Andersen, Van Raalte, & Brewer, 2001). Ott vannak a medence szélén, a futópályán, és az öltözőben. A csapatokkal utaznak és lehet, hogy a végén rengeteg élményben osztoznak a sportolókkal (pl.: versenyek, edzések, csapat vacsorák, repülőút). A sportolók általában egy vonzó csoport és gyakran nagy nyomás alá kerülnek az emberek, és szigorú napirendű cégek miatt. A pszichológusok bekerülnek ebbe a teljesítmény hajhász, de családias környezetbe, de nekik nincs nagyobb (vagy nem kellene, hogy legyen) célkitűzésük a sportolók egészségén és a jólétén kívül. A sportolók a sport pszichológusban egy nem ítélkező, óvó személyt találhatnak, aki csak az ő boldogságukban érdekelt. A sportpszichológusok a nyugalom emberi szigetének tűnhetnek a sport igen viharos tengerén- és ez már magában is vonzó. Így a sportpszichológusoknak talán még nagyobb szükségük van oktatásra és tréningre a szolgáltatás során érzett erotikus érzelmek kezelésére.

 A klinikai pszichológia területén végzett kutatás szerint azok, akik az erotikus áttételről és viszont-áttételről kaptak kiképzést, sokkal kényelmesebben tudták kezelni az ilyen helyzeteket, mint azok, akik nem vettek részt ilyen tréningen. Azok, akiknek nagyobb készlete volt, kisebb esélyes lépték át a tabut, és keveredtek romantikus kapcsolatba a klienseikkel ( Hamilton & Spruill, 1999, Laany és munkatársai, 1997).

 

Miért nem beszélünk „Róla”?

 

Pope és társai (1993) valamennyi okát azonosították annak, hogy miért kerüljük el ezt a témát:

 

 Amikor a Master tanulmányaimat végeztem illetve később a Doktori képzésemen, bevontak egy tanulmányi munkába, gyakorlatba és szakmai gyakorlatba, ami különböző pszichoterápiát és tanácsadási témát és munkát takart változatos populáció számára (főiskolai tanulók, zárt osztályon lévő pszichoterápiás betegek, fegyencek). Az oktatás és tréningek hosszú évei során egyszer sem említették a terápia alatt kialakuló szexuális vonzódást. Úgy hiszem, hogy az élményem tipikus volt.

Az első komoly beszélgetésem az erotikus áttételéról és a viszont-áttételről a postdoktori képzésemen történt, egy videoszalag és egy kivételes sportoló adott esztétikai reakció kapcsán merült fel. Bár ebben az esetben egy férfi terapeuta csodálta egy másik férfi sportoló testét, ennek a fejezetnek a nagyobb esettanulmányának nincs erotikus tartalma, ami határozottan heteroszexuális. Az azonos neműek közötti erotikus áttétel és viszont-áttétel, azonban talán gyakoriak a sportban és a sportpszichológiában ( a sportolók beleszeretnek az azonos nemű edzőjükbe, az öltöző gyakran a leplezett homoszexualitás helyszíne), meglehet meg lehet hogy, még szorosabb jelenség van, mint a heteroszexuális vonzalomban. A homoszexuális férfi és női sportolók és a sport pszichológusok egymásnak erotikusan is érdekessé válásának ügye, még nagyobb titoknak minősülhet. Jake és Johanna esettanulmánya, könnyűszerrel lehetne akár Jake és John-é is Nos lehet, hogy nem olyan könnyen, mivel adott a mély titkolódzás, ahol általában ilyen vonzalmak törnek fel.

Az első munkáim egyike, mint teljes munkaidős pszichológus, egy NCAA egyetmi első osztályában dolgoztam ( az Egyesült Államok legfelső egyetemi szintű versenye) sok időt eltöltöttem a futópályán, az úszómedence partján, a lőtéren, és a golf pályán. ( Imádtam munkámat!) Szolgáltatások egyike, amit nyújtottam, az volt, hogy videóra rögzítem a sportolókat, miközben gyakorolnak. Egy igazán finom vágó berendezésem volt az irodámba, amit a sportolók és én arra használhattuk, hogy visszanézhessük a gyakorlatot, és hogy elkészítsük egy kazettát a legjobb felvételekről, hogy a mentális ismétlés részeként felhasználhassák. Ez a videós szolgáltatás gyakran az egyik útja annak, ahogy a sportolókkal elkezdenek dolgozni, ami még inkább részletekbe menő szolgáltatáshoz vezet, ahogy kezdik jobban érezni magukat velem, mint operatőrrel (számtalan iránya van a szolgáltatásoknak).

Az én szupervizorom, egy pszichológus, aki a kampusz főrészén a diákok mentális egészségéért volt felelős, egyszer bejött az irodámba, ami a főiskolai sportolók osztályán volt, hogy megnézze, hogyan rendezkedtem be, és hogy megnézze a video-felszerelésemet. Megmutattam neki azt a szalagot, amit előző nap csináltam a futópályán. Amikor az a tízpróbázó jelent meg a színen, akivel már hónapok óta együtt dolgoztam? Hallottam hogy a szupervizorom egy nagy levegőt vesz, és azt mondja, hogy, „ Whaao… döbbenetes ez a fickó!”. Ismertem a szupervizoromat elég jól, és tudtam, hogy az ő reakciója egy hetero férfi reakciója volt egy esztétikus vizuális élményre. A sportoló valóban döbbenetes volt; én csupán megdöbbentem, hogy egy ilyen reakciót verbalizálva hallom attól a személytől, aki akkor a szakmai viselkedés ideálja volt számomra. Az én tudásom a szolgáltatásnyújtásról akkor még korlátolt volt; a postdoktori karriremnek az idején a hiányok jelentősek voltak. Azt hittem, hogy egy ilyen válasz a kliens látványára, szakmai tévedésnek és kisebb törvényszegésnek nyugtáztam, amit elraktároztam magamnak. Egy pszichiáternek a személyt kell figyelembe vennie nem a testet. Egy igazán mély áttételes választ alakítottam ki a szupervizorom iránt, és az összes terápiás dolognak a bölcsesség forrásaként láttam őt, de nem teljesen egy hízelgő áttétel volt. Folyamatosan arra biztatott, hogy dacoljak vele, és hogy mondjam ki azt, amire gondolok. Az ilyen, részéről tanúsított a viselkedés, az ami miatt még jobban megszerettem. Itt van az és legjobb rekonstrukcióm arról a párbeszédről, ami több mint 15 éve történt:

 

 

 Így történt az én első igazán mély beszélgetésem az erotikus visszautasításról. Körülbelül egy év múlva, részt vettem egy erotikus áttételről és viszont-áttételről szóló workshopon, tanulmányai folytatásának részeként. A párbeszédből már kiderült, hogy nekem kényelmetlen volt ez a téma, de arra is sok fény derült, hogy milyen a kapcsolatom a szupervizorommal, arra hogy én mennyire örömet akartam neki szerezni, hogy mennyire nem akartam megbántani, én hogy mennyire voltam emocionálisan és szakmailag is hozzákötve. Úgy gondolom, hogy a stílusából is nyilvánvaló, hogy miért kötődtem hozzá oly annyira. Ő olyan „amit látsz azt kapod meg” típus volt, hallgatott az érzéseire, és a gondolatatira, atyáskodó volt, de kihívó, oktató de nem leereszkedő módon. Egy ilyen szupervizor aránylag megkönnyítette számomra a felfedezést, hogy a hibák, amiket kiszúrtam, igazából az én túlbuzgó szakmai szuperegómnak, és az atlétára adott saját érzelmi, esztétikai, és erotikus reakcióm naiv megértésének a kivetítése.

Az elfogult válasz arra, hogy mi miért nem beszélünk az erotikus érzelmekről a sportpszichológiában az az, hogy megráz minket, amikor megtörténik. Mind ezen okok miatt még inkább elhallgatott a szex jelensége a sportpszichológiában. Az én szupervizorom segített, hogy felszínre hozzam az esztétikus, erotikus érzelmeimet, gondolataimat, amiket azok a sportolók felé tápláltam, akikkel együtt dolgoztam, és hogy felkutassam a képlékeny és elérhetetlen hivatásosságra (valóban, egy érzéketlen, embertelen hivatásosság) vonatkozó megalapozatlan következtetéseimet. Míg nem válik a sportpszichológus és sportoló közti szexuális vonzódás általános témájává a szemináriumoknak, a diákok (és már hivatásban lévők) nem fognak tudni visszanyúlni semmilyen hasonló modellhez, amikor egy ilyen érzés a felszínre kerül (ami elkerülhetetlen lesz) szolgáltatásnyújtás közben. Olyan modellek nélkül, amelyekkel megtanulják, hogy hogyan beszéljék meg, közelítsék meg és kezeljék az erotikus érzelmeket, bizonytalanságban, aggodalmak közt hagyjuk őket, és rosszabb esetben károsan cselekszünk.

Egy másik példa egy sokkal intimebb jellegű viszont-áttételre illusztrálhatja, hogy hogyan eredhet a kliensre adott reakció mély átérzéssel megélt kapcsolatból, vagy történés kapcsán egy a pszichológus részéről. Ez az érzelmi és visszaeső reakció arra az úszóra, akivel együtt dolgoztam, habár letagadhatatlanul érzéki, nem rendelkezik nyílt szexuális tartalommal, úgy, mint a fő esettanulmánya ennek a fejezetnek, de nagyon jól megmutatja a viszont-áttételnek az erejét.

Jillel több évvel ezelőtt találkoztam, amikor Ausztráliába költöztem. Már az elejétől fogva belemélyedtem ebbe a kapcsolatba, nem kissé, ugyanis az úszás volt a fő sportágam (bár középszerűen úsztam). Jill és én több mint egy éven át az edzővel való kommunikációs problémájáról, a párjával való kapcsolatának nehézségeiről, az úszókarrierjének közelgő végéről, és az úszással kapcsolatos egészségügyi dolgairól beszélgettünk. Rettenetesen élveztem a személyes megbeszéléseket, és gyakran ott voltam a medence partján az edzésein és a versenyeken. Gyakran rajta kaptam magam, hogy azon gondolkodom keddenként, hogy Oh, milyen kellemes. Ma meglátogat Jill . Az ő áttétele felém pozitív, jó apai jellegűnek tűnt, és én úgy hittem, hogy az én érzelmeim oltalmazó, nagy bátyus árnyalatú érzelmek, amit sokszor tapasztaltam magamon más sportolók kapcsán. Egy ilyen hárító reakció, ha bevallott, és ellenőrzött, a kettőnk közti fejlődésben lévő munkakapcsolat egészséges részeként tekinthető. Visszatekintve, az én viszont-áttételem pozitív fényben való értelmezése úgy tűnik, mintha a féligazságot csíptem volna el azért, hogy elkerüljem egy sokkal, fejlődésileg primitivebb reakciót Jillre.

A reakcióm egy álom során látott napvilágot, abban az időben, amikor már tudtam, hogy a kapcsolatunk a végéhez közeledik (a karrierje befejeződött, és készülte elhagyni a terepet). Jill egy vonzó lány volt, nagy göndör hajjal, és sokszor viccelődött a „nagy haj” problémájával. Nem az a tipikus, elegáns női úszó felépítése volt, hanem elég begyes volt, és teltebb, mint a többiek (a súlya állandó vita tárgya volt az edzőjével). Valójában nőies volt, majdnem hogy anyatípus, az életkorának ellenére.

Habár sok év eltelt az óta, még mindig vissza tudom idézni azt, ahogy felébredtem az álomból ijedten, és azt mondtam magamnak: „Na ez mi a franc volt”.  Sokat adtam az álmok jelentésére. Gyakran irányjelzők , mert megmutatják mi is történik az ember életében. Nem vagyok egy nagy álom analitikus, de szeretem megvizsgálni az álmokat, hátha segít fényt vetni a jelenlegi kapcsolatokra, működésre. Álmomban, az irodában voltunk. Én a székemben ültem, ő meg a heverőn (igen, volt egy heverőm). Biztos vagyok benne, hogy sok részét elfelejtettem már az álomnak (a tudat alatti elnyomás működött), de emlékszem, hogy a vágyakozás ködös tekintetével néztem rá. Nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk, de egyszer csak azt mondta: „Miért nem jössz ide?” egy kis hezitálás után, mellé ültem a heverőre. Utána azt mondta: „Próbáld magad kényelembe helyezni, minden rendben lesz, de tényleg.” Én közelebb mentem hozzá, átöleltem a vállát, és a fejemet a mellei közé hajtottam. Úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok és hogy törődnek velem. És utána valami egészen különös dolog történt, amit nehezen lehet leírni. Elkezdtem olvadni, mint az egyesülés egy típusa, ahol a közöttünk álló határok feloldódnak, és az utolsó gondolatom mielőtt felébredtem az volt, hogy: Ez pontosan az a hely ahol lennem kell.

Oly sok módja van egy álom értelmezésének, és lehet, hogy én csupán felszínesen fogom azt analizálni. Remélem ennek a fejezetnek a lektorai egy esetleg mélyebbre ható beszámolót fognak javasolni. Néhány szempontból, azonban ez szükséges. Az álom, és a Jillel való kapcsolatom vége abban az időben volt, amikor az édesanyám halálának ez évfordulója közeledett. Ahogy teltek a napok az álom után, beugrott egy másik álom, amit akkor álmodtam, miután édesanyám meghalt. Álmomban, a kórházi szobájában voltunk, csövek és monitorok voltak mindenütt. Ő épp próbálta beállítani a kórházi ágyat, és azt kérdeztem: „Jól vagy?” Ő azt válaszolta, hogy: „Csak kényelembe akarom helyezni magamat, de minden rendben lesz.” Úgy értelmeztem ezt az álmot akkor, mint annak a küzdelme, hogy megbéküljek az anyám halálával, illetve azzal hogy ő elhagy engem.

A Jillel való álom párhuzama rosszul esett (főleg az a jellege, hogy nekem meg kell békélnem azzal, hogy elvesztem, hogy alkalmazkodnom kell, hogy ezt el kell fogadnom). Az erőteljes érzés, hogy össze akarok olvadni Jillel, most úgy tűnt, mint egy infantilis vágy, hogy összeolvadjak a szülővel. Jill is egy anya alak volt, akit hamarosan elvesztettem, és hogy elhárítsam az elválasztást, azt álmodtam, hogy összeolvadok, feloldódok a szeretetem tárgyával (egy halálfajta, de egyben egy bizonyos átalakulás). Nem értettem a viszont-áttételem mélységét Jill iránt az álomig. Jill egy elvesztett szülő pótlékává vált, egy olyané, akinek több kórházi szobában kellett gondját viselni, mint amennyire emlékezni szeretnék. Az én gondoskodásom Jill iránt a szeretett fiú gondoskodása volt. Az egybeolvadás vele az álomba, annak az erősen visszaeső (és elfojtott) érzésnek helyettesítése hogy együtt lehessek a szülővel, amit valószínűleg az idézett elő, hogy Jill, úgy mint a másik szülő előtte, épp elakart hagyni.

Azt hiszem a kérdés az az, hogy mi köze van ennek a Freud-i dolognak egy sportpszichológiai gyakorlathoz. Feltételezem, hogy egyes sportpszichológus azt mondaná: „Nem sok”. De nekem meg kell mondanom „Szinte minden köze meg van.” Ezt úgy értem, hogy ez a történet Jillről , ez egy történet a kapcsolatról, és a kapcsolatok vannak mindennek a középpontjába, amit teszünk, és amit mi teszünk az az hogy segítünk a sportolóknak. Hogy megértsük a kapcsolatokat, mindkét részvevőt meg kell értenünk hozzá, és hogy mit hoznak magukkal a találkozóra. Én a szülő halálát hoztam magammal, mély élmény, amellyel sokan az életüket mérjük. Ha én nem értettem volna azt, hogy hogyan kapcsolódom Jillhez, belebocsátkoztam volna olyan viselkedésbe,és olyan válasz reakciókat adtam volna, amelyek nem szolgálták volna az Ő érdekeit (pl: megpróbálom fenntartani a kapcsolatot, miután befejeztük a terápiát, vagy mérgessé válok mert ő el akar hagyni), sem az enyémet (depressziós félelembe zuhanás amikor ő elmegy). Azzal hogy megértettem a Jillre adott válaszreakcióimat segítette, hogy túl tegyem rajta magam, és azt mondhassam: Whao, ez csak rólam szólt. Na most lássuk, vissza tudok-e térni Jillhez, és ahhoz hogy mi segít neki.” Túl sok sportpszichológust láttam már, akik a saját tudatos és tudatalatti fantáziájukat, és vágyaikat kiélték a sportolókon, akit szolgáltak (pl: arra használták a sportolót, hogy felhívják magukra a figyelmet, azonosultak a sportolóval hogy megerősítsék az önbizalmukat). Ebben az esetben valójában azt mondhatnánk, hogy: a sportolók, akik kiszolgálták.

Mielőtt a még nyíltabb erotikus áttétel és viszont-áttétel esettanulmányára térünk át, azt gondolom, hogy segíthetne, ha megvizsgáljuk még néhány okát annak, hogy miért nem fordítunk annyi figyelmet az intenzív érzelmek, klienstől származó illetve feléje irányuló érzéki és szexuális reakcióinak témájára, mint amennyit megérdemel.