Találtunk egy izgalmas cikket, ami Ian Thorpe legjobb időszakát hasonlítja össze a visszatérésével, sportpszichológiai szempontból. Tegyük most félre azt, hogy mennyi ideje volt felkészülni, hogy hány éves, mennyi időt hagyott ki és nézzük csak a mentális oldalt.
A legeredményesebb időszakában a legfőbb ellenfele önmaga volt. Nem a többiekkel, hanem önmagával szállt versenybe, nem másokat akart legyőzni, hanem csak önmagának akart bizonyítani. Ezzel szemben idén vissza akart térni versenyezni, hogy kijusson az olimpiára, azaz nyerni akart. Valamiért az első célkitűzés, önmaga legyőzése, eredményesebbnek mutatkozik, mint a második, amikor győzni akar, mindenáron.
A szkeptikusok és a kritikusok ekkor szoktak kitérni a hitükből, hiszen a versenysport nem szól másról, minthogy a sportoló győzzön, ő álljon fel a dobogó tetejére, és ha nem teszi ezt meg, akkor bizony nemcsak egy érmet bukhat el, hanem egy státuszt és anyagi támogatást... Szóval sportolónk akarjon nyerni és érezze annak terhét. Ez mind igaz, de nézzük meg mindazt egy másik oldalról is.
Minden versenyző nyerni akar, de legtöbbször csak egy sportolóé/csapaté lehet az aranyérem. Ki tudja azt garantálni, ha a versenyző minden tudását, kitartását beleteszi, akkor is nyerni fog? Valószínűleg senki. Sportolónk adhatja a legjobb formáját, de ha nem éri el a célját, kudarcot fog átélni, hiszen nem tudja, min kellene változtatnia ahhoz, hogy sikeres legyen, hiszen ő mindent beleadott. Mindig közbejöhetnek olyan dolgok, amik kihathatnak az eredményre és sportolónk nem tehet ellene. Ilyen például az ellenfél felkészültsége és tudása is. Hiába adja sportolónk ki magából a legjobbat, ha van egy erősebb/gyorsabb, akkor nem lesz első. Ott vannak egyéb más tényezők is, például az étel minősége. Viccesnek hangzik, de már hallottunk olyan külföldi versenyről, ahol a vendégsportolók kicsit kiütötték magukat az idegen koszttól. Legyengítheti a sportolót? Igen. Kihathat a teljesítményre? Igen. Bizonyos sportágakban ritkán, de előfordulhat bírói részrehajlás/más országoknak kedvezőbb sportpolitikai helyzet. Ezt is tudni kell kezelni. Ezer ilyen apró tényező létezik, amire nem is gondolunk, mégis hatással bírnak a végeredményre.
Másik oldalról ott vannak az elvárások is: a sportoló bizonyítani akar/bizonyítania kell az edzőjének, egyesületének, szeretteinek, országának... Ez egyszer jó dolog, hiszen a sportolót lehet ezzel motiválni bizonyos mértékig. De az elvárások is olyanok, mint a stressz. A stressz is elengedhetetlen a versenyállapot megteremtéséhez, hiánya esetén előfordulhat, hogy a sportoló nem pörög fel. Ha viszont túl sok van a stresszből, az legátolja a teljesítményét, fizikailag és mentálisan is. Ha másnak akar bizonyítani a sportoló, elveszítheti önmaga célját, hogy ő miért kezdett el sportolni, és hogy ő miért csinálja mindezt.
Mi van akkor, ha a versenyzőnk önmagával küzd? Akkor legtöbbször olyan célt tűz ki, aminek elérése csak önmagától függ, külső tényezők csak minimálisan befolyásolhatják. Ekkor a kontroll irányítása csak a sportolónk kezében van, ha ezeket a feltételeket teljesíti, valószínűleg eléri a sikert, de kudarc sosem érheti. Ez a sportoló is győzni akar, de ez csak másodlagossá válik. Ha önmaga célját nem érte el, akkor pontosan tudni fogja, hogy legközelebb mit kell kijavítania ahhoz, hogy sikeres legyen. Ebben különbözik a két nézőpont - aki önmagával küzd, nem élhet át kudarcot, míg aki a többiekkel verseng, tálcán kínálja önmagát annak.
