Mit tehet egy sportpszichológus egy halálos baleset feldolgozása érdekében?

 Hogyan lehetett enyhíteni a grúz szánkós halálesete okozta traumát napok vagy akár órák alatt az olimpikonokban???



Valószínűleg mindenkiben sok a kérdés azzal kapcsolatban, hogyan lehet félelem nélkül beülni egy szánkóba azok után , hogy órákkal vagy napokkal korábban meghal valaki a sportolók előtt, ugyanazon a pályán?


A mai világ és a mai sport felgyorsulásának kegyetlen hatása az, amikor olyan helyzetbe kerülnek sportolók, hogy pát órájuk vagy napjuk van egy fájdalmas esemény , legrosszabb esetben halál feldolgozására.


Ezzel a helyzettel a civil emberek is szembenéznek sokszor. Nézzük meg csak a híradót minden este és számoljuk meg mennyi halálesetről számolnak be. Mi mégis elindulunk másnap ugyanazon az úton ugyanazon körülmények között (hó, jég, hófúvás) a munkába.


Miért nem félünk?


Először is minden emberben működnek úgynevezett elhárító mechanizmusok amik abban segítenek, hogy könnyebben feldolgozzunk és megértsünk számunkra nehéz helyzeteket.


A legegyszerűbb elhárító mechanizmus, amit minden ember használ a racionalizálás (értelmezése a helyzetnek). A halálos baleseteknél ez az értelmezés a “mások hibáztatása”, amikor is azt mondjuk: Persze meghalt az az ember mert biztosan rosszul vezetett, éppen nem figyelt oda, túl gyorsan ment. De én jól vezetek ezért ez a baleset velem nem történhet meg.


Ez az első és alapvető mechanizmus aminek a segítségével valószínűleg a téli olimpia szánkósai is próbálták megmagyarázni, átvészelni a kialakult helyzetet.


Ezt látjuk a legtöbb cikkben is. A grúz sportoló már előre félt, biztosan nem figyelt jól, nem tudta úgy irányítani a szánkót. Szóval sokan az áldozatot hibáztatják.


Akármilyen kegyeletsértőnek is tűnik utólag, ez egy olyan énvédő mechanizmus aminek a segítségével valószínűleg a szánkósok is meg tudják magukat nyugtatni. A saját kezükbe veszik a kontrollt és azt mondják ők ilyet nem fognak hibázni. Ellenkező esetben ha a kanyart hibáztatnák, vagy a jeget valószínűleg nem csúsznának le azon a pályán soha többet…


Emellett Vancouverben sok szerepe lehet a sportpszichológusnak vagy edzőnek vagy hozzátartozónak abban, ha kibeszélteti a sportolót a halálesettel kapcsolatban.


Át kell beszélni a balesetet. Mi történt? Miért történhetett? Mit érez a sportoló? Vele miért nem fog ez megtörténni? Nagyon erős és hatékony technika, ha a halálesetet okozta traumát a beszélgetés után megpróbálja a sportpszichológus lezárni valamilyen rituáléval. Ez a rituálé egy olyan cselekedet legyen ami a sportoló halállal kapcsolatos személyes élménye, ahogyan Ő zárja le a halált, valaki elvesztését az életében. Ez lehet egy ima a halottért, egy ének, vers vagy monológ vagy akár egy mozdulat. ( Erősen a sportoló vallásától és halállal kapcsolatos gondolataitól függ a rituálé milyensége, de még egy ateistának is vannak gondolatai a halálról)


Fontos, hogy tegyen valami szimbólikus dolgot a sportoló amivel a következő versenyekig képes lezárni és elengedni az eseményt. Ez egy rövid távú feldolgozás ami a versenyig tart és biztos, hogy a verseny után a sportolóval, még több hétig kell dolgozni és végig kell kísérni a gyászfolyamatot.


Sok vicc alapja az a mondat a pszichológus felé, hogy „Akarsz róla beszélni?“ Én mégis azt ajánlom mindenkinek, hogy ha valamilyen trauma éri akkor akarjon róla beszélni minél hamarabb egy bizalmasával mert az segíthet a legtöbbet!


Részvétünk a grúz szánkós családjának!

Imre Tóvári Zsuzsa