Tehát adott egy ember, aki verseng, és aki ezért legtöbbször mindent megtesz. Ezt a mókust két tulajdonsággal szokták jellemezni: szenvedély és agresszió. A legtöbb pszichó kutatás a pályán megjelenő agressziót önmagában szokta vizsgálni, de csak mostanában kezdték felfedezni, hogyan hat egymásra a két érzés.

 

Vallerand bebizonyította, hogy ha mókusunk számára egy adott tevékenység igazán fontos, és arra nagyobb időt és energiát fektet be, akkor azt szenvedéllyel fogja művelni. Emberünk ezzel a tevékenységgel kielégíti az autonómia, kompetencia és a kapcsolatok iránti igényét, és ezzel együtt ez a tevékenysége a személyiségébe beépül. Ja és ha emberünk mindezt eredménnyel műveli, akkor átélheti, hogy ő mennyire értékes, tehát hogy képes hatni. Minden szép és jó mindaddig, amíg ürgénket valamilyen negatív érzés nem éri a szeretett tevékenysége kapcsán (pl.: kudarc, kritika, sikertelenség…). Na, mármost, ebben az esetben versenyzőnk nekiállhat önmagát hibáztatni, koncentrációjának szintje lecsökkenhet, és vagy nagyon elfordul az adott dologtól vagy szélsőségesen belemerül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy vizsgálatban több mint 200 kosárlabdázó szenvedélyét (megkülönböztették az építő és romboló jellegűt) és az agresszióra való hajlamosságát vizsgálták meg. Az eredmények azt mutatják, hogy azok a mókusok, akiknek a romboló irányú szenvedélyük túlsúlyba van, nagyobb arányban kezdeményeznek agresszív viselkedést a pályán, mint azok, akiknek a szenvedélyük „harmonikus” jellegű. Természetesen van nemi különbség is – a pasik agresszívebbek. Egy másik kutatásban, ismét elővettek 60 tinédzser kosárlabdázót vizsgáltak meg és megismételte az előbbi eredményeket. Különösen akkor váltak a kölkök masszív agresszívvé, ha fenyegetve érezték magukat és a negatív irányú szenvedélyes csopiba sorolták őket.

 

Tehát versenyzők, hajrá! Legyünk szenvedélyesek, de csak mértékkel :D