Még csak négy napja zajlik az olimpia, de máris egy csomó esemény történt, amiről írni lehet. Nem szándékozunk kielemezni a történéseket, főként azért, mert nincs jogunk erre, nem mi éltük át a versenyeket, nem tudjuk pontosan mi segíthette a sportoló, hogy elérje a kívánt az eredményt, vagy mi gátolhatta őt... Az eddigi szakmai tapasztalatainkat viszont megoszthatjuk, azaz általánosságban leírhatjuk, hogy mi viszi a sportolót el a célig, vagy mi zavarhatja őket a teljesítményben.

A mentális felkészítés:

Gyakran kérdezik tőlünk, hogy hogyan áll az olimpiai csapat mentális felkészítése. A válasz nehéz. Egyrészt azért, mert a szakmából fakadóan köt minket a titoktartás, tehát mi nem fedhetjük fel, hogy melyik sportoló dolgozik sportpszichológussal. (Természetesen kivétel ez alól, ha maga a sportoló ad erre engedélyt, mint ahogy Szilágyi Áron vagy Hidvégi Vid példája is mutatja).

Természetesen következtetni lehet. Az olimpiai csapat vezető sportpszichológusa szerint az olimpia kezdete előtt a sportolók kb. 50%-a igénybe vette a mentális felkészítést. Az olimpiai faluban jelenleg négy sportpszichológus dolgozik, azaz ennyien osztoznak 158 sportolón és a kísérőin (ugyanis bizonyos esetekben edzők, segítők is igénybe szokták venni a segítséget). Azt is lehet tudni, hogy néhány sportpszichológust egy-egy szövetség, sportág vitt ki, azaz az ő idejük már korlátozott. Lehet, hogy a szám alacsonynak tűnik, de jelenleg a legnagyobb számú sportpszichológiai csapat tartózkodik kint. És itt vannak azok a sportpszichológusok, akik vagy saját pénzükön utaznak ki, hogy segítsék a sportolóikat, vagy itthonról segítik a sportolóikat (éljen a Skype!). Neveket nem sorolnánk fel, mert egyrészt az olimpia nem a sportpszichológusról szól, másrészt a teljes listát sem ismerjük :)

Az is igaz, hogy nem minden sportoló veszi igénybe a sportpszichológia módszertanát, hiszen még mindig él az előítélet a szakmával kapcsolatban. Ezt bizonyítja az a tény is, ha valamelyik sportoló azt nyilatkozza, hogy sportpszichológussal dolgozik, a média valami furcsa újdonságként kezeli.

Elvárások

Már az olimpia előtt mentek a tippelések, kitől és hány érmet várhatunk el. Ez egyrészt nagyon jó, hiszen arról szól, hogy a szakértői és szurkolói közönség megelőlegezi a bizalmat, és hisz az adott sportoló képességeiben. Másrészt ez egy felelősség a sportoló számára, hiszen "elvárnak" tőle valamit, és ezt a terhet kezelni kell.

A sportoló célja nem az, hogy a közönség/szövetség... számára eleget tegyen, hanem az, hogy megmérettesse magát. Kb. négy évet szánt az életéből arra, hogy egy versenyen megmutathassa magát. Rengeteg lemondással, fájdalommal jár ez az időszak, szinte minden sportoló feladott valamit az életéből azért, hogy kint legyen, (Itt azért emlékezzünk meg mindazokról a sportolókról, akik nem jutottak ki Londonba...) és egy-egy hiba ezt a kemény munkát döntheti romba. Itt is megjelenik a sportoló önmaga felé épített elvárása - nehogy már kárba vesszen ez az időszak!

És ott vannak a többi nehezítő tényezők - sérült sportoló; utolsó olimpiáját átélő sportoló; olyan sportoló, aki sportágában egyedül jut tovább.

Mind a saját, mind a mások elvárásai elvonják a fókuszt a jelenről. A sportoló ebben a szituációban nem az adott feladatára koncentrál, hanem az esetleges következményekre figyelhet. Ha már sportolónk kiesik a "jelenből", hibázhat, és valóra válhatnak a félelmei. Fontos, hogy ezeket a terheket levegye magáról a versenyző, és egyszerűen küzdjön magáért és az eredményéért, és élvezze mindazt amiért ilyen hosszan küzdött. Ez a sportpszichológiában komolyabb munka, hosszabb felkészítés eredménye szokott lenni.

Kudarcok és sikerek

Kicsit kapcsolódik az elvárásokhoz, és itt jön az a klisé, hogy akitől kevesebbet várnak el, jobban tud teljesíteni téthelyzetben. De tényleg? Egyrészt picit cáfolnám, mert az, hogy a közönség nem ismeri az adott sportoló nevét, az még nem jelenti azt, hogy a sportoló felé nincs komolyabb elvárás. Másrészt támogatnám, mert ha a sportoló le tudja vetni magáról ezeket, akkor tényleg felszabadultabban versenyezhet.

Kudarc. Nehéz helyzet, mert egy vereséghez automatikusan kapcsolódik egy (ön és köz) értékelés is. Az olimpikon könnyen eshet abba a hibába, hogy egy tévedést, vagy kudarcot máris beépít az önértékelésébe, és ez kihathat a későbbi versenyeire is. Ha egyszer csalódott önmagában, akkor később sem bízhat a képességeiben? Természetesen ez nem igaz, mégis az adott helyzetben könnyen érezheti így magát a sportoló. Míg az elvárások okozta tehernél a sportoló a következményeken gondolkodik, így a jövőben jár, addig a kudarcoknál a múltban ragad, azaz ismét kiesik a jelenből.

A siker is lehet veszélyes, azt is tudni kell kezelni. Egy érem azt jelenti, hogy az adott versenyző sportágában a legjobb, és ezt sokkal erősebben fogja éreztetni vele a környezete, mint néhány OB, Eb, vagy VB után. Itt nem arra gondolunk, hogy a sportoló "elszáll" magától, ennek az esélye sokkal kisebb, mint annak, hogy ez után a siker után a nagy közönség megjegyzi a nevét és el fog várni tőle egy bizonyos szintű teljesítményt, amit "hoznia kell". Tehát szépen, lassan az elvárások megnőnek. Ha valaki sikeres sportoló, és tegyük fel, a londoni nem az első olimpiája, és eddigiekben mindig jól teljesített, az még nem azt jelenti, hogy ő már hozzá szokott a terhekhez. Sőt! Bizonyos esetekben jelentheti azt is, hogy minden egyes éremmel csak nőnek az elvárások, viszont az ő képességei az idő függvényében csökkenhetnek. Mindig lesznek fiatalabbak/gyorsabbak/erősebbek, akik arra várnak, hogy ledöntsék őket a trónjukról...

A ZENE

Ez nem tartozik szigorúan ide, csak egy személyes kedvenc témám. Imádtam nézni az úszókat, ahogy a hatalmas fejhallgatóikkal vonultak be versenyezni. Ez egy nagyon jó koncentrációt fejlesztő és önbizalmat serkentő dolog, ami valahogy nálunk még nem honosodott meg. A témáról már írtunk korábban itt és itt.

Kellemes szurkolást kívánunk a nézőknek és a legjobbakat a sportolóknak!

Ha a sportpszichológiáról bővebben szeretnél olvasni, keresd a könyvesboltokban a Fejben dől el - Sportpszichológia mindenkinek című könyvet.