Ha mégis van a motivációnak valamilyen titka, akkor az annak a megértése, hogy vajon a sportolónak mire is van szüksége.
Abraham Maslow (1962) szükségleti piramisa a motivációval és személyiséggel kapcsolatos egyik legismertebb elmélete. Maslow szerint az emberek a szükségleteiket a prioritások egy adott rendszere alapján próbálják kielégíteni. Ezek a prioritások két alapvető kategóriát alkotnak: hiány szükségletek, úgy mint éhség, szomjúság, szexualitás és biztonság, melyek nagyobb jelentőségűek, valamint a növekedési szükségletek, úgy mint a szeretet, önértékelés és önmegvalósítás. Maslow szerint, amint egy szükséglet kielégül és úgy is marad már nem szükséglet többé, és az egyén egy magasabb szükségleti szintre lép. Míg Maslow elmélete intuícióra épül, kevés bizonyíték támasztja alá ezt a hierarchiát. Azonban, az általa azonosított szükségletek mégis segítenek elgondolkodni a sportoló versenyzéssel kapcsolatos céljain.
Számos bizonyíték támasztja alá a három kiemelkedő szükségletet, amit a sportolók a sportolói bevonódás által szeretnének kiteljesíteni:
- örömjáték, amely az izgalom és ingerlés iránti szükségletet elégíti ki
- mások jelenléte, amely a másokkal való kapcsolat és a valahova tartozás szükségletét elégíti ki
- kompetenciaérzés, mely az értékesség érzés iránti szükségletet elégíti ki
A három szükséglet alapos átvizsgálása előtt, egy apró figyelmeztetés. Az edzők egy része már alkalmazott bizonyos személyiség teszteket a sportolók szükségleteinek megértéséhez. Egy hasznosnak tűnő megoldás a személyiség tesztek helyett, hogy a csapat tagjai egymással készítenek interjúkat, majd a csapat közös találkozásán az interjút készítő elmondja a csapatnak és az edzőnek a többi sportoló motivációját. Így nemcsak az edző ismeri meg jobban a sportolóit, hanem a sportolók is egymást.
Az ingerlés iránti szükséglet
Mindannyiunkban genetikailag kódolt egy bizonyos adag ingerlés, izgalom, vagy ahogy a pszichológusok nevezik arousal iránti szükséglet. Azért bizonyos mennyiség, mert ha az embereket túl kevés inger éri, akkor elkezdenek többet keresni (például a gyerekek mikor unatkoznak), viszont ha túl sok éri őket, akkor csendesebb környezetre vágynak. Az olyan pozíciók, mint például a légi repülésirányító vagy az edző annyira ingerdús, hogy gyakran fokozott stresszhez vagy kiégéshez vezetnek. Az emberek egy része számára az olyan arousal szint az optimális, amely magasabb, mások számára viszont az alacsonyabb jelenti az optimálisat.
Az optimális arousal állapota a flow (áramlat) élmény, olyan állapot melyben se unalmat, se izgatottságot nem érzünk. A flow az az élmény, amikor úgy érezzük, hogy egyszerűen minden olyan jól megy, és teljesen belemerülünk a tevékenységbe, és teljes kontrollt élünk meg.
A sport már önmagában olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mely növeli a flow megtapasztalásának és az élvezetnek a lehetőségét, hiszen mind a testet, mind a szellemet igénybe veszi, kihívást jelent és kreatív. Azonban néhány edzőnek nagyon jó módszerei vannak arra, hogy az örömsportból munkát kovácsoljanak. Amikor az edzők túlstrukturálják az edzéseket, negatív légkört teremtenek, elveszik a sportoló szabadságát vagy túlzott követelményeket támasztanak, a sport egyfajta taposómalommá válik a sportoló számára.
A bölcs edzők már hosszú ideje tudják, hogy valamilyen módon a sportolók élvezetre irányuló szükségleteinek is meg kell felelniük. Azonban azt is tudják, hogy a sportolóknak edzeniük kell- és az edzés bizony monoton is lehet, és így nem sok élvezettel jár. A kreatív edzők azonban megtalálják a helyes utat. Néhány példa:
Azok a sportolók, akiknek a sport elsősorban élvezeti forrást jelent, ők valószínűleg kevésbé elkötelezzetek és motiváltak kiváló teljesítmény elérésére, mint azok, akiknek az önmagukba vetett hit erősítése az elsődleges céljuk. Az „örömsportoló” problémát jelenthetnek az olyan edzők számára, akik az örömforrásokat nagyrészt kivonták az edzésekből vagy akár a versenyekből is. Az ilyen sportolók különböző kreatív tevékenységek segítségével töltik meg örömmel a sportot, mindez viszont zavarhatja az edzőket, hiszen megzavarhatják a szigorúan kialakított edzésmenetet. Az ilyen sportolókat gyakran „lógósoknak” tekintik, és fegyelmezetlennek tartják.
Az edzők egy része képtelen tolerálni az ilyen sportolókat, és gyakran eltávolítják a csapatból. Ők olyan játékosokat akarnak, akik egyértelműen a győzelem irányába elkötelezettek. Ez egy olyan filozófiai kérdés, amit az edzőnek mindenképpen mérlegelnie kell. Vajon van hely nála ez ilyen típusú „örömsportolók” számára is. Tehát mennyire toleráns az olyan játékosokkal szemben, akik nem alkalmazkodnak teljes mértékben az edzésmenethez.
Az affiliáció (törődés) iránti szükséglet
Néhányan azért kezdenek el sportolni, hogy egy csapat tagjának érezhessék magukat, olyan csoporthoz akarnak tartozni, amely egyfajta értelmet ad az életüknek. Az ilyen típusú embereket legfőképp az motiválja, hogy azokkal törődjenek, akik őt is elfogadják. Ők nagyrészt ezt a szükségletüket szeretnék kielégíteni, és nem a sikerre vagy az elismerésre hajtanak. Gyakran ők azok, akik hajlamosak elfogadni, hogy a kispadon üljenek, és csak néha játszanak. Az ilyen típusú sportolók motiválásában az identifikációs módszer a leghatékonyabb, hiszen azt akarják, hogy az edző és a csapat elfogadja őket.
A „törődő” sportolók bizonyos mértékig hasonlítanak az „örömsportolókhoz”. A jó teljesítmény elérése, valamint a győzelem minden áron attitűd nem olyan fontos számukra, noha fejben tartják ezt is, ha a csapatnak ez a célja, hiszen ők a csapat igazi tagjai akarnak lenni. Ha a sportoló felismeri ezt az igény, akkor mindezt akár egy nagyon erős motiváló eszközként, jutalomként is alkalmazhatja.
Az értékesség érzésének szükséglete
A sportban az értékesség, a kompetencia és hatékonyság érzésének szükséglete a legerőteljesebb és leginkább jelenlévő szükséglet. Az értékesség érzésének szükséglete megnyilvánulhat egyrészt azáltal, hogy mások elismerik a sportoló kompetenciáját, másrészt, hogy mások elismerése nélkül ismerik fel a saját kompetenciáikat. Ha a készségek kevésbé jól fejlettek, és a személy nem rendelkezik egy érett, pozitív énképpel, nagyon fontos, hogy mások kompetensnek és sikeresnek értékeljék az adott személyt. Ez segít a sportolónak abban, hogy később már mások értékelése nélkül is képes legyen a saját képességeit, értékességét megítélni, ami a fejlődésnek egy nagyon fontos képessége.
A fiatal sportolókkal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a gyerekek gyorsan megtanulják, hogy az önértékelésük nagyban attól függ, hogy mennyire képesek teljesíteni, és a társadalmunk is azt tanítja nekik, hogy a győzelem egyenlő a sikerességgel, és a vesztés egyenlő a kudarccal. Következésképpen, a sport bizonyos veszélyeket rejt magába, mivel a játékosok úgy érzik, hogy a sportban nyújtott teljesítményük határozza meg az önértékelésüket. A sikerorientált sportolók - akik túlnyomórészt sikeresek, és ezért úgy érzik, hogy a sportolói képességeik fejlettek - a győzelmet a saját erőfeszítéseik és képességeik eredményének tekintik, a kudarcot pedig az erőfeszítés hiányával magyarázzák. Ez az egészséges hozzáállás.
A kudarc-orientált sportolók - azok, akiknek többnyire sikertelen tapasztalataik vannak a sport terén, és a képességeiket gyengének érzik - a kudarcot a képesség hiányának tulajdonítják, a ritka győzelmeiket pedig szerencsének vagy egy könnyű ellenfélnek. Így a kudarcért önmagukat okolják, és egyáltalán nem bíznak a győzelmükbe. Ez nyilvánvalóan egészségtelen hozzáállás. A kudarc-orientált sportolók önértékelése nagyon alacsony.
A kudarc-orientált sportolók úgy próbálják az önértékelésüket megóvni, hogy csak olyan jelképes erőfeszítéseket tesznek, amelyből a többiek nem ismerik fel a képességeik hiányát. Az ő magyarázatuk szerint, ha mindent megpróbálnak, keményen dolgoznak, és mégis veszítenek, akkor mindenki felismeri a hiányzó képességeiket. Ha azonban csak jelképes erőfeszítéseket tesznek, mások nem fogják tudni, hogy a kudarcot az erőfeszítés vagy a képesség hiány okozta. Ez a viselkedés egyfajta kétségbeesett próba az önértékelés megőrzésére azoknál a sportolóknál, akik rettegnek a kudarcoktól, de a jelképes erőfeszítések stratégiája csak a további kudarcokat garantálja.
A kudarc-orientált sportolók inkább nem sportolnak, mert szerintük a sport egyértelműen elkülöníti a győzteseket és a veszteseket, de néha a külső jutalmak vagy más tényezők mégis a sport mellett tartják őket. Ezután is a jelképes erőfeszítések stratégiát alkalmazzák, vagy számos kifogást találnak, amelyekkel a saját képességeik helyett más tényezőket tudnak okolni a kudarcaik miatt.
Az ilyen sportolók esetében az edzők gyakran értelmezik ezt a stratégiát a motiváció hiányaként, valójában ezek a sportolók kifejezetten motiváltak - motiváltak arra, hogy elkerüljék az önértékelésükre irányuló fenyegetéseket. Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Ha a kudarc-orientáció nem olyan erőteljes, akkor a pozitív megerősítés és az identifikációs folyamat hatásos lehet, de gyakran az ilyen sportolók elutasítják a pozitív megerősítést az alacsony önbecslésük miatt. A célok újrafogalmazása után azonban úgy tűnik, hogy az identifikációs módszer jól alkalmazható náluk. A cél az, hogy a saját teljesítményükre, a kontrollra, és ne a győzelemre, az eredményre koncentráljanak.
