Sportpszichó

Csajok a csúcson - nőiséggel kapcsolatos sztereotípiák a sportban

2010. április 12. - sportforras

Mi van akkor, ha egy női sportolóról beszélünk, mi jut először róla az eszünkbe? Az, hogy nő, vagy az, hogy kőkemény sportoló? Ez a két dolog pasiknál legtöbbször együtt jár (minél nagyobb sportoló, annál nagyobb hím), de csajsziknál valahogy kettéválik, mintha a tradícionális női szerepek nem férnének össze a sportolói szereppel...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amerikai kutatók arra keresték a választ, hogy milyen irányúak  a női sportolókkal szemben támasztott előítéletek. Fogtak kb 600 egyetemista diákot, amiből kb 200 volt sportoló (nemek aránya 50-50%) és kitöltettek velük egy jó nagy adag kérdőívet, ami a következőket tartalmazta (szabad fordítással :D ):

  • Női sportolók tisztelete (A női sportolók több figyelmet kapnak- médiától, az egyetemtől, a szurkolótábortól... - annál, mint amennyit megérdemelnek; A női sportolóknak nem kellene több anyagi juttatást (ösztöndíjat) adni, mint amit a többi női tanuló kap az egyetemen; A női sportolók nagyon népszerűek a campus-on)
  • Férfi sportolók tisztelete (a fentiek átfordítva férfiba)
  • Női sportolók észlelt nőisége nevű skála (Itt két item volt: A női sportolók nem túl nőiesek; A fizikailag erős nőcik nőiesek)

Az eredmények azt mutatják, hogy:

  • a nők nagyobb tiszteletnek örvendenek, mint a pasik (és elmondható, hogy a női sportolók tisztelték leginkább a társaikat, őket követték a férfi sportolók...), igaz a különbség nem mutatható ki statisztikailag, de legalább itt megjelenik az egyenrangúság.
  • A nőiségben inkább egy semleges képet mutattak az eredmények - inkább látják a női sportolókat sportolónak, mint nőnek. Az átlag pontszám 6 körül mozgott, nem volt kilengés sem pozitív (a női sportolók inkább nőiesek) sem negatív (a női sportolók inkább nem nőiesek) irányba.
  • A nők inkább látják nőiesnek a női sportolókat, mint a férfiak
  • A sportolók inkább látják nőiesnek, mint a nem sportoló társaik.

Az igazi különbség a "Fizikailag erős nők nem nőiesek" kérdésben mutatkozott meg. Mélyen meglepő módon itt a férfiak 54%-a értett egyet az állítással, míg a nők csoportja csak 8%-a... Valahol itt látják a sztereotípia gyökerét a kutatók. Mivel a pályán a nők nem viselik magukon azokat a "jeleket", amit a többség "nőiesnek" tart (smink, nőies rucik, ékszerek, magassarkú...), így bekategorizálják őket a "fiús lányok" csoportjába. Ehhez még hozzájárul az a tényező, hogy a sportoló nők izomzata átlag férfi halandók izomzatát messze felülmúlja, ami tovább erősíti a "fiús" kategóriát. Sajnos jelen társadalmunkban az "izmos" és "erős" jelzők többségében a férfiakat illetheti meg. Hiába irigyeljük, mi nők, a női sportoló alakját, mint állat, a sztereotípia még él. Szerencsére azért történik változás a témában a "nő" és "sportoló" közti szakadék egyre kisebb.

 

 

Élmények a díványon - Bike

Rengetegen feltették nekem azt a kérdést, hogy " van- e értelme sportpszichológushoz járni? " én erre csak annyit mondtam, hogy idén az összes Magyar versenyt megnyertem és mindkettő Elite kategóriában sikerült Országos Bajnoknak lennem.
Véleményem szerint a sportpszichológia egy nagyszerű dolog, jövöre még komolyabb céljaim vannak, amiket e-nélkül el sem tudok képzelni.

Először Európa Bajnokság előtt kerestem fel Gyömbér Noémit, az idő nagyon szűkös volt. Heti 3X mentem hozzá, két héten keresztül. Rengeteg fontos dolgot megbeszéltünk és nagyon hasznos dolgokat tanított meg nekem.
Mondhatni, megtettünk mindent, amit ilyen rövid idő alatt meglehetett. Segítségével sikerült nagyszerű mentális állapotba kerülnöm a versenyre! Elite 26"-os kategóriában (ami a legkeményebb) 12. helyen végeztem, ez eddig Magyarország legjobb eredményének számít!( nagyon büszke vagyok erre)

Az EB után heti 1-szeri alkalommal találkoztunk. A következő cél az Országos Bajnokság megnyerése volt. Erre 2hónapunk volt felkészülni. Ez idő alatt mentálisan rengeteget fejlődtem.
Megismertem a képességeim, magabiztosabb lettem, elsajátítottam különböző relaxációs technikákat, a koncentrációs képességem rengeteget fejlődött, megtanultam, hogyan kezeljem az izomgörcsöket, valamint azt, hogy stresszhelyzetben is a maximumot hozzam ki magamból.

Az Országos Bajnokságon 2 kategóriában versenyeztem, amik egymás után következtek, fél órás szünettel. Ez óriási állóképességet és mentális felkészültséget igényel, de nagyon felkészült voltam, Noémivel előre megbeszéltük a stratégiát és felkészített minden esetleges eshetőségekre, tudtam, nem érhet meglepetés.

A versenyen teljesen tudatosan viselkedtem. A start után elkezdtem alkalmazni a tanult technikákat, az Elite 20 kategóriát óriási fölénnyel nyertem.
A második kategória az Elite 26 volt, ahol az első körben csináltam egy csúnya hibát, de sikerült ebben a stresszhelyzetben
is összeszednem magam( a tanultak segítségével) és talpraállni, a 2. és 3. köröm kiváló lett,ez a kategória is fölényes győzelemmel zárult.
Óriási érzés a dobogó legtetején állni

Minden olyan sportolónak és élversenyzőnek ajánlanám a sportpszichológust, aki a maximumot akarja kihozni magából!

Büntetők és buktatók - a 11-es titkai

Egy neves sportolóra több nyomás is hárul: keményen hoznia kell az eredményeket, meg kell felelnie a társadalom felől érkező képnek, de ezek a hatások tényleg negatívan érintik a sportolónk teljesítményét? Általánosságban elmondató, hogy ha egy embernek minél több helyzetben (otthon, munkahelyen, haverok között...) kell megfelelnie egy adott képnek, annál nagyobb a tévedés valószínűsége. Leegyszerűsítve, ha minél többen várnak eredményt tőlem, annál nagyobb a nyomás. Minél nagyobb a nyomás, annál nagyobb stresszt élek át, minél nagyobb a stressz, annál nagyobb valószínűséggel hagy ki a figyelmem, és hibádzom. Minél többet hibázom, annál több negatív értékelés érkezik irányomba... Szóval szar ügy.

Egy norvég kutató arra vállalkozott, hogy felmérje, hogyan hat a neves sportolókra (jelen esetben futballistára) az, ha hibáznak. Videó analízissel megvizsgált több régebbi bajnokság (EB, VB, UEFA, Bajnokok Ligája) több (366 db) büntetőrúgását. Arra kereste a választ, hogy van-e teljesítménybeli különbség focista és focista között. Olyan focistákat vizsgált, akik elég nagy státusszal bírtak (elnyertek valamilyen elismerést, pl.: FIFA/UEFA az év játékosa) és összehasonlította őket bokorugró társaikkal (akik nem nyertek semmilyen díjat). A díjjal rendelkezőket megkülönböztette aszerint, hogy az adott büntető rúgása pillanatában elnyerte már az elismerést, vagy azt csak később fogja megkapni. Így három csoport született:

  • akik a büntetőrúgás pillanataában rendelkeztek díjjal (őrájuk nehezedik az a bizonyos kívülről érkező nyomás, mert ők bírnak státusszal)
  • akiket később fognak elismerni
  • akiket nem ismernek el díjjal teljesítményük alapján

 

 

 

 

 

 

 

 

Azt találta, hogy azok a játékosok lőtték be legtöbbször a büntetőt, akik a jövőben fognak elérni valamilyen státuszt (88,9% valószínűséggel berúgták). Még azok is jobban teljesítettek, akik soha, semmilyen díjat nem nyertek el (73,6%-os valószínűség), mint azok, akik a büntető pillanatában státusszal bírtak (65%-os valószínűség).

Sokkal nagyobb valószínűség szerint rúgtak mellé (12,5%), mint leendő nagy focisták (7,4%). Azok találták el legnagyobb valószínűség szerint a kaput, akik nem bírtak (sem a lövés pillanatában, sem a jövőben) semmilyen díjjal (5,4%).

És ebben még az is közrejátszik, hogy a kapusok ritkábban mozdultak el a jó irányba, akkor amikor neves focista rúgta a bőrt (37,5%-os valószínűség, hogy jó irányba mozdulnak); ugyanez leendő neves focisták esetében 51,9%, míg státusszal nem bíró focistáknál 54,4%. Tehát nincs meg az a tényező, hogy a kapusok jobban kiismerik a neves focisták rúgásait...

Megnézte a kapcsolatot, hogy mennyi időt tölt el focistánk a kapuralövés előtt, és a tényleges eredmény között. Azt találta, hogy minél több időt töltenek el felkészüléssel, annál nagyobb az esélye, hogy berúgja a gólt:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Összesítve elmondható, hogy a "Sztárok" rosszabbul teljesítnek, ha büntetőrúgásra kerül a sor, még akkor is, ha a jobban képzett góllövők jobban teljesítenek, mint a kevésbé jó képességű társaik. A legnagyobb különbség a státusszal rendelkezők és a jövőben majd elismerést kapó játékosok között van. A képességeik ugyanolyanok, csak egy különbség van köztük: a jövő reménységeit a közönség még nem ismeri olyannnyira, mint a "sztárokat, így feléjük ne irányul olyan nagy nyomás... Ehhez még hozzájárul az is, hogy a sztárokban már megvan a rutin, így gyorsabban reagálnak helyzetekre, ami sok esetben tök jó, de a büntetők esetében nem.

Mit lehet tenni a fenti jelenség ellen? Háát a környezeten sajnos nem tudunk változtatni, a sportolókon mindig is volt, és mindig is hatalmas nyomás lesz. A kutató egyéni felkészítést ajánl a "sztároknak", ami az előkészítő rutinokat erősíti meg.

 

Napló

 A sportolóknak az egyik legfontosabb dolog, hogy pontos visszajelzést kapjon teljesítményéről. Minél többfelől érkeznek ezek a visszacsatolások, anál pontosabb képet kap önmagáról.

Ilyen téren a sportoló is tud segíteni önmagán úgy, ha rendszeresen kitölti az "Edzés és Teljesítmény" naplóját az edzések és a versenyek előtt és után.

Ha te is szeretnél ilyesmit, nem kell mást csinálnod, mind fogni egy üres füzetet és azt a következő részekre bontani:

Események előtti blokk:

  • Célok: Jegyezd fel a fő célokat, amit az adott edzésen vagy versenyen el szeretnél érni (figyelj, hogy célkitűzésed megfelelő legyen, olvasd el a korábbi cikkeinket a témában).

Események utáni blokk:

  • Célok: Írd le mindazokat a célokat, amiket sikerült az adott edzésen megvalósítanod
  • Tévedések: Írd le, hol hibáztál, és egészítsd ki azzal, hogy hogyan lehetne megelőzni/kijavítani azt a későbbiekben (ezekből jövőbeli célok lehetnek...)
  • Az esemény minősítése: Írd le, milyen véleménnyel vagy az adott eseményen nyújtott teljesítményeddel. Mindenképpen tartalmazza mindazokat a dolgokat, amit elértél.
  • Állapot: Ide tartozik az érzelmi állapotod, hangulatod, fogékonyságod, érzékenységed feljegyzése, valamint az, mennyire tudtak megzavarni a játék közben, mennyire voltál stresszes, mennyire voltál képes koncentrálni, és elérted-e a flow állapotát. Pontozd ezeket egy 1-10 közötti skálán.

Ezek alapján egy általános képet kapsz arról, hogy mikor-mi zavar meg, hogyan reagálsz ezekre az ingerekre és segíti az önreflexiót. Segít, hogy meghatározd azokat a területeket, ahol fejelsztésre szorulsz, valamint a célállítással és a hibák azonosításával önmagad is tehetsz a gyengéid ellen. Ezzel az önbizalmad is javulhat. Ebben segíthet még az is, hogy folyamatosan célokat kell állítanod magad elé, amiket viszont el is érsz, valamint figyelemmel kísérheted a fejlődésed folyamát...

Focisták a tükör előtt

Bundesliga frizura ténye, valamint kedves amerikai filmek egyetemista focistái mind azt a képet hivatott erősíteni, hogy a focisták szignifikánsabban több időt szentelnek önön magukra, mint környezetükre. De tényleg így van ez, nárcisztikusabbak a sportág művelői, mint az átlagemberek?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Két pszichológus (Elman és McKelvie) arra hivatkozott, hogy bebizonyítják ezt a sztereotípiát a kanadai focistákra vonatkozóan. Fogtak egy nárcisztikusságot vizsgáló kérdőívet (rövidebb változatát te is kitöltheted itt), meg egy klasszikus és már elég ritkán használatos személyiség kérdőívet (EPQ) és kitöltették kb 40 focistával (amerikai verzió) kb 40 egyéb csapatsportolóval (kosár, rugby, foci) és 40 olyan diákkal, akik nem sportolnak, de a tanáruk azt mondta, hogy töltsék ki a tesztet.

Az eredményt itt láthatjátok:

(n= kitöltők létszáma; M= átlag pontszám; Sd= szórás)

Mean Scores for Narcissism, Extraversion, Psychotocism, Neuroticism, and Lie for Footballers, Athletes and Non-athletes.
 
Footballers
Athletes
Non-athletes
n
M
SD
n
M
SD
n
M
SD
Narcissism
36
19.4
8.7
33
17.8
7.0
43
15.2
6.5
Extraversion
36
14.4
5.5
33
15.3
4.7
43
12.7
5.2
Psychoticism
36
8.3
4.9
33
6.4
3.6
43
6.0
3.9
Neuroticism
36
9.4
4.80
33
10.1
5.00
43
10.6
4.80
Lie
36
4.6
3.4
33
5.2
4.0
43
6.1
3.8
Note. Maximum scores: 40 (Narc), 21(E), 23 (N), 25 (P), and 21 (L).
 

 

No és az eredmények azt mutatják, hogy kanadai focistáink nemcsak kimutathatóbban nárcisztikusabbak, hanem extravertáltabbak halandó társaiknál. Jó hír sportolóink számára, hogy még a kérdőívben a legmagasabb pontszámot elérő sem üti meg a "patológiás" szintet, azaz lehet, hogy jobban figyelnek önmagukra, de ez még nem jelent semmit. Tehát a vizsgálat kimutatott egy különbséget, de az nem olyan szintű, amit az ilyen típusú sztereotípiák sugallnak...

És itt viszont felmerül egy kérdés, ki teszi nárcisztikussá a sportolót? Önmaga vagy a környezete? Mit vár el a környezet (tudatosan és tudattalanul) a focistáktól? Jelen esetben kutatóink azon elvárás rendszerekre utalnak, hogy egy átlag kanadai focistának, aki egyetemre jár, nemcsak jól kell tudnia focizni, hanem bizonyos rendezvényeken díszpintyként jelen kell lennie, sugározva az "ép testben ép lélek" eszméjét. Emellett legyen jó nője, meg menő kütyüjük és divatos cuccai. A gond, hogy ez a sztereotípia, mind általában, kívülről ered, és meg kell neki felelni...

És mielőtt bárki is általánosítana, ez egy kanadai vizsgálat (sajnos sportolói mintán végzett magyar vizsgálatról nem tudok), ahol egy kisebb populációt elemeztek, azaz bármiféle hasonlóság csak a véletlen műve lehet :)

Mikor és mennyi?

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Cikksorozatunk záró részében bemutatjuk, hogyan léphet a képbe a sportpszichológus
 
Mikor kell a sportolóknak gyakorolniuk az elsajátított készségeket?
 
 
Minden esetben az elsajátítandó pszichológiai készség alapelveit kell megtanítani és gyakorolni a rendszeresen tartott foglalkozások során. Ez gyakorlás akár az edzések első 15-30 percében is megtörténhet, viszont az adott foglalkozás tartalma határozza meg, hogy az edzés végén vagy az elején érdemesebb-e gyakorolni. Esetleg „házi feladatot” is lehet adni a sportolóknak, de hacsak a sportoló nem képes önmagát is irányítani, akkor ezek a házi feladatok nem sok sikerrel járnak a vezető jelenléte nélkül.
          Amint lehetséges, a pszichológiai készségek gyakorlását próbáljuk beépíteni a fizikai gyakorlatokba. Ha ezt a kettőt integráljuk, akkor a mentális készségek gyakorlásának teljesítmény specifikus fókusza lesz. Nagyon fontos, hogy a tanult készséget ne vigyük át túl hamar a versenyekre, hiszen előfordulhat, hogy az adott készség még nem megfelelően integrálódott, és ezáltal a fokozás helyett károsíthatja a teljesítményt. Ne felejtsük el, hogy ez nem egyszerűen egy „pillanatragasztóval” működik, hanem az új készségek megtanulása időt és türelmet igényel.
          A gyakorlásnak ez a progresszív módszere pszichológiai szempontból is nagyon előnyös, hiszen lehetőséget ad a sportolóknak arra, hogy a környezeti követelmények lassú változása mellett egyre kompetensebbé és magabiztosabbá váljon a mentális készség alkalmazását illetően. A mentális készségek gyakorlásának kizárólagos célja, hogy ezek a készségek annyira integráns részévé váljanak az összes fizikai gyakorlatnak, hogy a tréning program ne tűnjön „valamilyen extra” dolognak. A rendszeres és következetes gyakorlás hatása hosszabb távon is megjelenik, szemben a rövid- távú placebo-hatással.
          Ennek a folyamatnak jó példája az a kosárlabdázó, akinek problémái vannak a büntetődobással, különösen a kritikus pillanatokban. Az edzésen ugyanez a szituáció megteremthető, azáltal, hogy a sportoló a büntetővonalon állva hallja a hangos tömeg zaját, és érzi, hogy mások árgus szemekkel figyelik. Ebben az esetben a sportolónak egy rövid imagináció után a mély légzés relaxációs technikáját kell alkalmaznia (rekeszizom légzés). Természetesen az imagináció és a mély légzés képességét már azelőtt meg kellett tanulnia, mielőtt azt fizikai gyakorlatoknál alkalmazná.
 
 
Mennyi időt kell szánni a mentális programokra?
 
Mostanra már világossá vált, hogy a gyakorlásra szánt szükséges idő mennyisége attól függ, hogy mit kell gyakorolni, és mennyire jól sajátította el a készséget az adott sportoló. Ha egy új készséget sajátítanak el, akkor általában 15-30 perces gyakorlás szükséges, hetente 3-5 alkalommal. Ahogy a sportolók fejlődnek, egyre kevesebb ilyen speciális gyakorlási alkalomra van szükségük. Azonban, az olyan egyéni sportolók esetében, akiknek nehézséget okoz az adott készség elsajátítása, továbbra is szükség van ezekre a speciális „foglalkozásokra”.
          Ha sportolók nem szánnak külön időt ezeknek a készségeknek a gyakorlására, akkor az edzőnek vagy a sportpszichológusnak emlékeztetni kell őket erre a feladatukra is. Emellett, az edzőknek és sportpszichológusoknak a motivációs tényezők terén is jelentős szerepük van, a megfelelő megerősítések biztosítása által. Új készségek elsajátítása és a régiek lerombolása nagyon nehéz feladat, és ezért nagyon fontos a pozitív hozzáállás, hogy a sportolók érdeklődése és izgatottsága fennmaradjon, illetve a megerősítés tájékoztató funkciója is nagyon fontos, hiszen a sportolóknak olyan információkra is szükségük van, melyeknek segítségével hatékonyabban integrálhatják az újonnan tanultakat.
          Természetesen ezek az idői keretek változhatnak, a sportpszichológus vagy a tréninget vezető személy idői korlátai miatt, illetve a földrajzi körülmények következtében. A sportpszichológus gyakran nem tud jelen lenni, nem tud a csapattal utazni, és káros hatással lehet a mentális készségek integrálására. Az idői korlátokat és lehetőségeket figyelembe véve, a leghatékonyabban kell kialakítani a foglalkozások „menetrendjét”, és ha lehetséges meg kell próbálni hosszabb „együttléteket” biztosítani. A pszichológus hiányában az edző is átveheti a szerepét, ezért nagyon fontos, hogy az edző jelen legyen az üléseke, illetve, hogy az edző és a sportpszichológus között megfelelő kommunikációs csatorna létesüljön. Tehát, a tréningprogram ebben az esetben akkor a leghatékonyabb, ha ez a személy, jelen esetben az edző és a sportpszichológus csapatmunkát végeznek.
          A program kezdetekor logikus kérdés, hogy „Mikor lesz vége?”. Az igazat megvallva, a mentális készségfejlesztés addig tart, amíg a sportoló sportol. Ebben az értelemben a mentális készségek nem különböznek a fizikai készségektől. A rögzítés nem fog megtörténni folyamatos gyakorlás nélkül. Azok a sportoló, akik edzés során engedik a koncentrációjuk ellaposodását, az attitűdjük negatívvá válását vagy az arousal-szintjük szélsőséges irányba való elmozdulását, látni fogják, hogy ugyanez megtörténik velük a versenyen is. Ha olyan neveket hallunk, mint Michael Jordan, Martina Navratilova vagy Steffi Graf azonnal a tehetségük és a versenyzői nagyságuk jut az eszünkbe. Azonban, ők a nagyszerű edzési szokásaikról is híresek, különösen arról, ahogyan a mentális készségeket a fizikai gyakorlatokkal integrálták.

Mi az oka?

Miért van az, hogyha valaki segítséget/tanácsot kér tőlük, a találkozó előtti nap lemondja? Sajnos nem ez az első tapasztalatunk, és szerencsére nem is általános jelenség, de elég sokszor előfordult velünk.

Szóval most tanácsot kérnénk tőletek! Mit csináljunk másként?

Az előitélet - kezelésben már nagyon otthon vagyunk. Tehát ha adott egy sportoló, aki eljön, az nyugodtan kivetítheti ránk az össze pszichológiával kapcsolatos ellenszenvét/előitéletét/bármit, azt elég gyorsan le tudjuk bontani. De mi van azzal a helyzettel, amikor el se jönnek? Olyan tehetetlenség érzettel jár együtt, meg egy csomó kérdéssel, ugyanis ilyenkor nincs számunkra visszajelzés. Szóval szar. Olyan stornózási indokokat tök elfogadok, mint

"nem bírom a pszichológusokat, nem is értem miért jelentkeztem be hozzád", vagy

"még nem vagyok kész rá",

de azzal nem tudok mit kezdeni, hogy "a mai napi találkozót lemondom".

Csak visszajelzésre vágyom, semmi többre. Szerintetek mi lehet az oka? Oké, én, például félek az önismeret minden formájától, de ez csak addig tart, míg el nem kezdődik egy adott óra... , de mindig elmegyek az órára. Mondjuk ez van nálam, de nem hiszem, hogy mindenkinél ugyanez az ok áll fenn :)

Jaj, és szeretnénk picit megújulni, de az irányt szabjátok meg ti. Szóval a tudományos-fantasztikus cikkeink mellé mi kerüljön még be?

- élménybeszámolók sportolóktól?

- tanácsadás blogon keresztül?

- ...

Várjuk az ötleteket!!!!

 

 

A jó sportoló holtig tanul?

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Folytatjuk az előző cikkünket, azaz mi történik azután, ha már szemrevételeztük az eseményeket?
 
2. Az asszociatív fázis
 
Az asszociatív, vagy középső fázis hosszabb, mint az előző szakasz, amely akár néhány órától (egyszerűbb készségek elsajátítása esetén) akár több évig is (komplex készségek tökéletesítése). Ebben a szakaszban a tanuló addig gyakorol, amíg az adott készséget nem tudja teljesen pontosan és következetesen végrehajtani. Az utasítások többségében a hatékony edzésfeltételek megtervezésére és alkalmazására irányulnak. A megfelelő gyakorlással és visszajelzéssel arra számíthatunk, hogy a készség végrehajtása kifejlettebbé válik, mint a kognitív szakasz folyamán.
          A tanuló fejlődése során egyre kevésbé kell odafigyelnie a kivitelezés fizikai oldalára. Ahogy a mozdulatok egyre automatikusabbá válnak, a figyelem egy részét át lehet irányítani a környezet más aspektusaira, például a stratégia megtervezése. A kognitív fázis során domináns vizuális kontrollt felváltja a proprioceptív kontroll. Például, a játékos a büntetőt már anélkül tudja dobni, hogy a labdát és a kezeit nézné, illetve csukott szemmel is meg tudja csinálni. Vajon a proprioceptív jelzések nem voltak elérhetőek a tanulási folyamat kezdeti szakaszában? De, ezek a jelzések elérhetőek voltak, a sportoló egyszerűen csak nem volt fogékony rájuk. Sok időbe telik és nagyon sok gyakorlást vesz igénybe az, hogy a sportoló képes legyen a mozdulatok érzését összekapcsolni azzal a kimenetellel, amit ezek a folyamatok produkálnak. Schmidt (1975) az „elvárt szenzoros következmények” generalizálódására utal, ami azt jelenti, hogy számítunk arra, hogy a mozdulatainkat bizonyos módon érezzük, és használhatunk olyan szenzoros visszajelzéseket, amelyekkel értékelhetjük az adott mozdulat helyességét.
          A látásnak egy másik aspektusa is változik az adott készség fejlődésével, mégpedig a vizuális keresési minták vagyis az, amit az egyén aktuálisan figyel a környezetében. A kutatások azt mutatják, hogy észrevehető különbség van a kezdők és a tapasztaltabbak vizuális keresési stratégiáiban. Például, mikor egy teniszező várja a másik szerváját, akkor a kezdők általában sokkal több időt töltenek az ellenfél fejének, arcának a megfigyelésével, mint a profik. A tapasztaltabb játékosok általában hamarabb észreveszik az ellenfél karjának mozgását kifejező jelzéseket. Williams, Davids, Burwitz és Williams (1994) focisták anticipációs és vizuális keresési stratégiáit vizsgálták, és azt találták, hogy a kezdők általában a labdára és a passzoló játékosra koncentrálnak, míg a képzettebb játékosok inkább az ellenfelük pozíciójára és mozdulataira irányítják a figyelmüket. A kutatási eredmények is azt mutatják tehát, hogy a labdajátékok fokozottabb tempója miatt, egyre fontosabb a sportolók anticipációjának, szelektív figyelmének és vizuális keresési stratégiáinak fejlesztése.
          Az asszociatív fázis során a sportolók fokozatosan szabadulnak meg az idegen és helytelenül kivitelezett mozdulatoktól. Ezáltal javul a gyorsaságuk, pontosságuk, koordinációjuk és következetességük. A meglehetősen stabil és előrejelezhető környezetben végrehajtott készségeket zárt készségeknek nevezzük, ilyenek például a bowling, a célíjászat, a büntetődobás és a teniszszerva. Ezek a készségek a fejlődés során egyre következetesebbé válnak. A nyílt készségek pedig, amelyek a változó, előrejelezhetetlen környezetben jelennek meg, egyre változatosabbá válnak. A sportoló egyre pontosabban képes előrejelezni ezeket a környezeti változásokat, és ezáltal több ideje lesz egy akció előkészítésére. Ilyen nyílt készségek például lerohanás a kézilabdában, vagy a forgalomban való vezetés. Általánosan elmondhatjuk, hogy a sportolók ebben a fázisban a tökéletesítés céljából javítják a viselkedésüket.
 
3. Az autonóm fázis
 
Az autonóm fázis akkor kezdődik, amikor a sportoló már teljes biztonsággal, azaz tökéletesen végre tudja hajtani az adott készséget. Ahogy a szakasz neve is jelzi, a teljesítmény ilyenkor meglehetősen automatikus, úgy tűnik, hogy a tanuló csak kis mértékben gondolkodik tudatosan, vagy nagyon kevés figyelmet fordít a mozdulat végrehajtásának részleteire. Lényegében, ha egy nagyon jól képzett sportolót megkérünk arra, hogy tudatosan koncentráljon a mozdulataira, akkor ezzel visszaesést okozhatunk a teljesítményében, különösen a nagyon gyors tevékenységek esetében, mint például egy felemás korlát gyakorlat.
          Az autonóm fázisban a tanuló már kitűnően megérti az adott készséget. A helyes mozdulatot kivitelező motoros program nagyon jól fejlett, és a sportoló emlékezetében is tárolódott. Mivel már nem kell a mozdulat kivitelezésére koncentrálniuk, így a technika mellett más dolgokra is oda tudnak figyelni, mint például az ellenfelek helyzete, mozgása és stratégiája. Az alapvető készségek már „programozódtak”
          A legtöbb feladat olyan komplex motoros készség, amely bizonyos mértékű veleszületett képességet és rengeteg gyakorlást igényel, mielőtt a sportoló eléri az autonóm fázist. Minden profi kezdőként indul, és ez pont olyan, mint amikor egy kisgyerek tanul járni vagy például egy felnőtt először próbál pálcikákkal enni. Ez a három szakaszos fejlődési folyamat számos gyakorlást és időt igényel, mindez azonban a sportoló egyéni képességeitől, a feladat komplexitásától, a sportoló korábbi tapasztalataitól és a tanulási környezet hatékonyságától függ. Természetesen például egy komplex műkorcsolya manőver elsajátítása és tökéletesítése több időt és gyakorlást igényel, mint egy egyszerű ugrás. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy a kivételes teljesítmény olyan sportok terén, mint a football, kosárlabda, baseball és torna még felületes számításokkal is akár 10 évet is igénybe vehet, és több, mint egy millió edzés szükséges ahhoz, hogy ezt fenntartsuk.
          Az autonóm fázis utasításainak két alapvető célja van: az első, hogy segítsen fenntartani az elért készségszintet, és a második, hogy, hogy motiválja a sportolót a további fejlődésre. Ha már kialakult egy meglehetősen magas készségszint, akkor azt nemcsak egy szezonon keresztül kell fenntartani, hanem szezonról szezonra. Ne felejtsük el a motoros tanulás folyamatjellegét, és ebből kifolyólag hiba lenne azt gondolni, hogy a tanulás az autonóm fázisban véget ér. Annak ellenére, hogy egy készség elérhetőségének vannak bizonyos korlátai, és a teljesítmény is csak a tökéletességnek egy bizonyos fokát érheti el, de az idáig tartó fejlődési folyamat annyira fokozatos, hogy igazából soha nem lehet azt állítani, hogy a sportoló a legjobb teljesítményét nyújtotta. Azonban, egy bizonyos készségszinten már egyre nehezebbé válik a további teljesítményjavulás, és ennek ellenére a gyakorlás mégis tovább folytatódik, akkor a sportoló elvesztheti a további fejlődésre irányuló motivációját. Ebből kifolyólag, az edző motivátori szerepe nagyon fontossá válik ebben a szakaszban. A célkitűzés és a megerősítés eszközének alkalmazása segíthet a képzett sportolónak a motivációja fenntartásában.
          A motoros tanulás folyamatának, és a készségelsajátítás szakaszainak megértése egyik fontos összetevője a kezdők tanításának. Azonban, a tanulás szakaszainak megértése akkor is fontos, ha az edző egy magasan képzett sportoló jól megtanult technikáján akar változtatni. Egy kisebb technikai változtatás még egyszerű, és általában könnyen végrehajtható. Ennek az oka az, hogy ezek kis mértékű újratanulást igényelnek. Azonban, ha a sportolót már egy nagyobb technikai változtatásra kérik, akkor ez szükségszerűen együtt jár azzal, hogy a sportoló visszatér a kognitív fázisra, és újra végighalad az említett szakaszokon. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a motoros program tökéletesítése akár évekig is eltarthat, akkor nem meglepő, hogy egy új technika megtanulása is nagyon sok időt vesz igénybe. A nagyobb technikai változtatásokat a szezonon kívüli időszakra kell tervezni.
          Az újratanulási folyamat hatással van a teljesítményre is. Elveheti a sportoló bátorságát és lelkesedését, és a sportoló ezért mindig az edzőt tartja felelősnek. Az edzőnek erre a szerepre is fel kell készülnie, el kell fogadnia ezt a felelősséget és meg kell próbálni valamennyi terhet levenni a sportoló válláról úgy, hogy gyakrabban bátorítja. Az újratanulási folyamat végén a sportoló teljesítménye, az előző technikával elért teljesítményhez képest mindig sokkal jobb.

Lassan járj...

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Mindenkinek el kellett kezdenie valahogy. Most induló cikksorozatunkban a mozgástanulást illetve azok buktatóit ismertetjük, bemutatjuk hogy mikor előnyös és mikor hátrányos az, amikor valakit a "mélyvízbe" vetnek.
 
A motoros készségek elsajátítása
 

Az edző hatékonysága számos faktortól függhet. Milyen legyen a jó edző: a sportág kitűnő ismerője, újító stratéga, tehetséges motivátor és hatékony személyi tanácsadó. Azonban az edzői hatékonyság központi magja a motoros tanulási folyamatok megértése. Mindenek előtt a hatékony edző egyben jó pedagógus is. A különböző sportágak a komplex motoros késségek széles skálájának elsajátítását igénylik. A sportolók kezdetben nagyon eltérő képességekkel és előzetes tapasztalatokkal rendelkeznek. Az edzőnek ezért ismernie kell azokat a folyamatokat, amelyek által egyrészt a kezdők elsajátítják a számukra teljesen idegen új készségeket, illetve amelyek által a tapasztalt sportolók fenntartják, és a lehetőséghez mérten javítják a már elsajátított készségeket. Ha az edző megérti ezeket a folyamatokat, akkor képessé válik a hatékony edzésmunka kialakítására, és nyílt, egyértelmű visszajelzés biztosítására. Ezáltal a sportpszichológusok is képessé válnak arra, hogy kritikáikkal segítsék az edző munkáját.

 
A motoros tanulás meghatározása
 
A motoros készségek elsajátítása olyan belső folyamatok készlete, amelyek az edzéssel vagy a tapasztalatokkal kapcsolódnak össze, és meglehetősen állandó változásokat eredményeznek a motoros mozgási képességekben. A képesség szó itt azt jelenti, hogy amint egy készséget elsajátítottak akkor a készség végrehajtásának lehetősége vagy valószínűsége nagymértékben fokozódik. Ennek ellenére, természetesen a tehetséges és képzett sportolók is követnek el hibákat. Mivel a motoros tanulást egy belső folyamat, és a központi idegrendszer befolyásolja, ezért ez a jelenség közvetlenül nem vizsgálható. Azonban lehetőségünk van a sportoló teljesítményének a megfigyelésére, ami egy mérhető viselkedés és ennek segítségével, a tanulás folyamatának segítségével is levonhatunk bizonyos következtetéseket. Fontos az is, hogy ezek a teljesítményváltozások relatívan állandóak, ez azt jelenti, hogy a sportolónak ezeket a készségeket ismétlődően végre kell hajtania, még egy edzés nélküli időszak után is.
 
A motoros tanulás fázisai
 
A sportolók fejlődésük során különböző lépcsőkön haladnak keresztül. A tanulási folyamat modelljét Fitts és Posner (1967) fejlesztették ki, és három fázist különítettek el: kognitív, asszociatív és autonóm. Azonban félrevezető lenne azt gondolni, hogy ezek a fázisok egymástól élesen elkülönülnek, hiszen mivel tanulási folyamatról van szó, nem határolhatjuk el őket. Így ezeket a fázisokat egyfajta kontinuum-ként kell felfogni, ami azt jelenti, hogy a kognitív átfedi az asszociatív, és az asszociatív átfedi az autonóm fázist.
 
1.   A kognitív fázis
 
Ebben a fázisban a sportolónak azt kell megértenie, hogy hogyan kell egy adott készséget végrehajtani. Az edző vagy az oktató elmagyarázza, és jellemzi ezt a készséget. Emellett gyakran vizuális segédeszközöket is alkalmaznak, például filmek, táblázatok vagy egyéb vizuális ingerek, annak érdekében, hogy a sportolót segítsék az új készség elképzelésében. Ebben az időszakban a tanuló a mentális folyamatok által érti meg, hogy hogyan kell az adott feladatot végrehajtani. Ez a fázis sokkal több verbális aktivitási igényel a tanuló részéről is, hiszen mozgás közben gyakran beszélnek önmagukhoz.
          Az új készség magyarázata és bemutatása után a tanuló kifejleszt egy motoros programot. A motoros program hasonlít egy számítógépes programhoz, az adott készség absztrakt, belső reprezentációinak a készlete, amely a mozdulat kivitelelezéséhez számos utasítást tartalmaz. Ezek az utasítások az idegrendszer és az izmok nyelvén íródnak, és lehetővé teszik a sportoló számára a készség gyakorlásának az elkezdését.
Eleinte ezek csak nyers és kezdetleges utasítások. Természetesen a program során hibák is előfordulhatnak, ugyanúgy ahogy egy számítógépes program megírásakor is. Azonban gyakorlással és visszajelzésekkel, amelyek a sportoló szenzoros rendszeréből és az edzőtől származnak, ez a motoros program folyamatosan finomodik, és egyre hatékonyabban kontrollálja a teljesítményt.
          Ez a folyamat maga után vonja a részletekre való tudatosabb odafigyelést, így a tanuló nem vehet figyelembe más környezeti aspektusokat, például a csapattársak helyzetét. A kognitív fázis domináns szenzoros rendszere a vizuális rendszer: megfigyeljük a végtagjainkat, miközben gyakoroljuk az adott készséget.
          A kognitív fázis kritikus aspektusa még az adott készség demonstrációja. Igaz az a mondás, hogy „egy kép legalább ezer szót megér”, és a demonstráció referenciaként szolgál a tanuló számára, és ezután a tanuló elkezdheti a gyakorlást, hiszen egyre pontosabban ismeri az adott készséget. A jó demonstráció hatékony eszköz lehet a készség alapvető megértésében. Azonban még a leghitelesebb demonstráció sem lehet biztosíték arra, hogy a sportoló figyelme a demonstráció legfontosabb részére fog irányulni. Ezért az edzőnek el kell mondania a sportolónak, hogy pontosan mire figyeljen oda, legyen az akár a bal kar helyzete a büntetődobás során vagy az egész testhelyzet egy golfütés folyamán. A helyes demonstráció bemutatásának egy közkedvelt módja az a rajzfilmszerű képsorozat, melyen egy kutyát tanítanak meg bizonyos mozdulatok (Singer, 1982). Az első kép azt mutatja miközben a kutya, emeli a lábát, hogy „megtiszteljen” egy széket a nappaliban. A második képen a kutyát és a gazdáját látjuk, amint a szabadban állnak egy fa mellett. A harmadik képen a kutya gazdája bemutatja a kutyájának a megfelelő technikát, természetesen a fa felhasználásával. A kutya mellette ül és minden figyelmét a mozdulatra összpontosítja, legalábbis úgy tűnik. A negyedik képen már ismét csak a kutyát látjuk, egyedül benn a házban, a kedvenc széke mellett, de most a másik lábát emelve végzi a „dolgát”. Valami nem stimmelt. A bemutatás helyes volt, de a „tanuló” nem arra figyelt, amire a „tanár” gondolta, hogy figyel. Ebből is láthatjuk, hogy mennyire fontos, hogy az edző felhívja a sportoló figyelmét a kritikus mozzanatokra, természetesen egy sportolónak biztos, hogy nem egy „székkel” gyűlik meg a baja.
          Mennyire fontos, hogy a bemutató helyesen legyen végrehajtva? Lehetséges az, hogy a sportoló egy helytelenül végrehajtott mozdulat megfigyelése által is tanul? Ezeket a kérdéseket olyan vizsgálatokkal próbálták megválaszolni, melyek során egyszerű reakcióidő feladatok, komplex videojátékok és olyan sportkészségek, mint például a súlyemelés végrehajtása által, megpróbálták a tapasztalt, szakértő „modelleket” és a kezdő, hibákat elkövető demonstrátorokat összehasonlítani. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy egy tanulási modell megfigyelése ugyanolyan hatékony lehet, mint egy adott készséget végrehajtó modell megfigyelése, feltéve, ha a megfigyelőnek lehetősége van a modellre irányuló visszajelzésre. Emellett egy tanulási modell megfigyelése számos pszichológiai előnnyel is járhat, különösen a fokozott önértékelés és önhatékonyság szemszögéből.
          A kognitív fázis, az egész tanulási folyamatot tekintve meglehetősen rövid szakasz. Tarthat csupán néhány percig, mikor például egy idősebb, képzett sportolónak egy egyszerű készséget kell elsajátítania, de ha sokkal komplexebb készségről van szó, és a sportoló is nagyon fiatal, akkor ez a tanulási fázis sokáig is elhúzódhat.A kognitív fázis akkor ér véget, ha a sportoló képes az adott készséget a látottak alapján kivitelezni, és elkezdheti az önálló gyakorlást.

 

Mi a mókus az a mentál tréning?

A mentális tréninggel lemodellezhető egy verseny, egy edzés, sérülés után tök jó a rehabilitációra, hogy csak néhányat soroljak fel. De hogy pontosan hogy is néz ki ez az egész, egy rövid kis videóval szeretnénk bemutatni. Most néztük meg nemrég a Sherlock Holmes mozit, és oda voltunk a gyönyörtől ezeket a képkockákat látva:

Szóval valami hasonló a mentál tréning :D

Szülők a rajtvonalnál 2.0

Ebben a részben az edzőknek nyújtunk segédkezet egy két tipikus szülői viselkedésnek, az összes fél (szülő, gyermek, edző) számára hatékony kezelésére:

 

1. Az érdektelen szülők
 
Jellemző: olyan mértékben figyelmen kívül hagyják a csapattevékenységeket, hogy a gyerek feszültté és zavarttá válik.
Mit tegyen az edző: Az edzőnek meg kell próbálni kitalálni, hogy mi okozza ezt a viselkedést, és jeleznie kell a szülőknek, hogy szeretettel várja őket az adott sporteseményeken. Az edzőnek nem szabad félreérteni, ha valakinek reális indoka van a hiányzásra (pl. munka, betegség), és tényleg őszintén érdeklődik. Ha sikerül megértetni a szülőkkel a sport értékeit, és hogy ezáltal a család is közelebb kerülhet egymáshoz, talán a szülők hozzáállása is megváltozhat. Viszont az ilyen esetekben a sportolónak is segítségre van szüksége. Az edzőnek kell bátorítani őt, és meggyőzni arról, hogy emberként is nagyon értékes.
 
2. A túlkritizáló szülők
 
Jellemző: Ezek a szülők gyakran összeszidják és lehordják a gyereket. Soha nem elégedettek a gyerek teljesítményével. Úgy tűnik, mintha ez sokkal inkább az ő „játszmájuk” lenne, mintsem a gyereké.
Mit tegyen az edző: Ahogy az már korábban említettük, néhány szülő tudattalanul is azonosul a gyerek sikereivel és kudarcaival. Ebben az esetben az edzőnek a lehető legóvatosabb módon kell tudatosítani a problémát a szülőben. Elmagyarázhatják, hogy a folyamatos kritika jelentős stresszt és érzelmi zűrzavart okozhat, és ezáltal a teljesítmény csökken. Elmondhatják a szülőknek, hogy ők miért dicsérik és bátorítják a gyerekeket, és javasolhatják, hogy a szülők is tegyék ugyanezt.
Mit mondhat az edző: „Szabó úr, én tudom, hogy maga csak Pistikének szeretne segíteni, de el kell, hogy mondjam, hogy amikor kritizálja őt, annyira feszültté válik, hogy sokkal rosszabban kezd el játszani, és ezáltal mindenféle szórakozást megvon tőle.” Vagy „Szabó úr, szerintem Pistike sokkal jobban reagál a dicséretre és a bátorításra, mint a kritikára. Tehát, ha a kritikák helyett inkább dicsérné és biztatná őt, akkor mindketten sokkal inkább élveznék a sportot. Végülis, ez a gyerekek játéka. Ők az élvezet és az öröm kedvéért játszanak, és a túl sok kritika kiöli belőlük ezt a kedvet.”
 
3. A kispad mögül kiabáló szülők
 
Jellemző: Néhány szülő úgy tűnik, mintha „bőrtüdővel” vagy különösen magas és erős hangszálakkal született volna. Ők azok, akik direkt a kispad mögött foglalnak helyett, veszélybe sodorva ezzel az edző dobhártyájának épségét. Folyamatosan lármáznak, tombolnak és mindenki más hangját el akarják nyomni, még az edzőét is.
Mit tegyen az edző: Mindenesetre nem szabad vitába bocsátkozni ezzel a szülővel, hiszen így nem fog megoldódni a probléma, sőt csak elmérgesedhet a helyzet. A verseny szünetében tapintatosan és óvatosan (vigyázva a füleink épségére) közölhetjük vele, hogy ez a viselkedés nem tesz jót a gyerek játékának. Az edző akár más személyeket is megkérhet, hogy segítsenek megoldani a helyzetet. Helyes megoldásnak tűnik, ha az edző valamilyen feladattal látja el azt a szülőt, ahol végre igazán fontosnak érezheti magát. Ezáltal a kiabáló szülő úgy fogja érezni, hogy roppant nagy felelősség nehezedik a vállára, és csendben marad. Ha mégis folytatja a kiabálást, úgy az edző komolyabb segítséget is igénybe vehet.
Mit mondhat az edző: „Megértem, hogy izgatott, de ezek a gyerekek itt játszani szeretnének, hiszen ezért jöttek. Próbálja meg kevésbé komolyan venni a játékot, rendben?” vagy „Figyeljen ide, engem nagyon érdekelnek a javaslatai, miért nem beszéljük meg őket a meccs után. Most nem igazán alkalmas, hiszen éppen játszanak, és most nagyon zavaró lenne ezt megbeszélni.”
 
4. Az „önkéntes edzők”
 
Jellemző: ezek a szülők gyakran állnak a kispad mellett, és osztogatják a jótanácsaikat. Ez nagyon zavaró lehet az edző, és a csapat számára is.
Mit tegyen az edző: az ilyen típusú szülővel sem szabad szembeszállni. Tudatosítania kell a sportolókban, hogy ő az edző, és szeretné, ha a meccsen végig csak rá koncentrálnának. Mások utasításainak meghallgatása nagyon zavaró lehet. Az edző négyszemközt el kell, hogy mondja a szülőnek, hogy amit csinál az nagyon zavaró, hiszen nem lehet egyszerre több emberre odafigyelni. Megkérheti a szülőt, hogy vagy teljes egészében edzők legyenek, vagy teljes egészében szurkolók.
Mit mondhat az edző: Asszonyom, értékelem az elhivatottságát és a lelkesedését, de ha Ön oldalról külön utasításokkal látja el a gyermekét, akkor szegény összezavarodik. Tudom, hogy van néhány igazán jó javaslata, és szeretném ezeket meghallgatni, de kérem, csak a meccs után”.
 
5. A túlvédelmező szülők
 
Jellemző: Ők általában a sportolók anyukái. Folyamatosan aggodalmaskodnak és figyelnek, miközben a gyerekük játszik. Gyakran fenyegetőznek azzal, hogy megtiltják a gyereknek a sportot, mert az túl veszélyes számára.
Mit tegyen az edző: Meg kell próbálni eloszlatni a szülő sérüléstől való félelmét. Biztosítani kell, arról, hogy amiket a gyerek csinál, az biztonságos. Elmagyarázhatja azokat a szabályokat, és megmutathatja azokat az eszközöket, amelyek megvédik a gyereket. Illetve biztosíthatja őt arról, hogy a helyes edzés által a kockázatok csökkenthetők.
Mit mondhat az edző: Asszonyom, higgye el, megpróbáljuk a lehető legbiztonságosabb környezetet megteremteni a gyerekek számára. Gondoljon bele, nem edzenék gyerekeket, he nem törődnék velük, vagy ha úgy gondolnám, hogy túl sok veszélyt rejt számukra a sportolás” vagy „Kérem, higgye el, hogy minden gyerekre odafigyelek, és soha nem engedném, hogy olyat tegyenek, amit veszélyesnek tartok”. 

 

Szülők a rajtvonalnál

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kevés olyan izgalmas dolog van a világon, mint egy gyermekmeccs, -verseny szurkolótábora. Nincs az az elvetemült fanclub, ami néhány szülő rajongásának megnyilvánulásával vetekedhet (ide sorolható az lelátókon fellelhető agresszió is, mind verbális, mind tettleges síkon). Szóval vannak sportoló gyerkőcök, és vannak a szüleik, és ha a szülők úgy látják, csimotájukkal hibádzik valami, akkor sportpszichológushoz fordulnak. De elég sokszor előfordul, hogy elsődlegesen nem a gyerkőcnek vannak problémái... Ez a cikk egy kis segítséget szeretne nyújtani leendő világbajnokok apujainak és anyujainak.

 

1. A sport öröme

A sport nyújtson örömet a sportolónak, és annak a módja, hogy ezt az élvezetet a legyorsabban lecsökkentsük, hogy a fiatalkorúakat úgy kezeljük, mint a felnőtteket, azaz mintha ők is profi sportolók volnának. A profi sport, mint olyan nagyon hívogató, hiszen széleskörű elismertséggel, ismerettséggel jár, és  persze summával... A szülőnek fontos, hogy gyermeke sikereket érjen el, de sose feledkezzenek meg arról, hogy a gyermekükről van szó, és neiki joguk van gyermekként viselkedni. Legtöbbször a fenti értékek (siker, pénz...) a szülők számára fontos, hiszen számukra jelent ez valamit. És a legnagyobb hiba az, ha ezeket az értékeket korán kezdik kondícionálni (lásd: a gyermek pénzbeli jutalmazása). Egy idő után a fiatal nem a sport szeretetéért fog sportolni, hanem azért a pénzért amit aputól/anyutól kap érte... Tehát a gyerkőcnek jogai vannak: ahhoz is van joga, hogy sportoljon, és ahhoz is, hogy kiszáljon belőle. A sport területén elég gyorsan megélhető a szülő számára mindaz a nagyon kritikus élmény, amit gyermek "elengedésének" neveznek.

 

2. A győzelem

A szülők figyelme a gyermekük teljesítményén és erőfeszítésén legyen, és ne a verseny végkimenetelén. Tanítsuk meg már korán a gyerkőcnek, hogy a siker nem érmekben mérhető, hanem abban, hogy az egyén eléri saját céljait. A siker nem egyenlő a győzelemmel! Tanitsuk meg neki, hogy ha mindent megtett, ami tőle telik, akkor ő nem vesztes! Ugyanígy nem számít hibának/gyengeségnek, ha vannak barátai az ellenfeleik között. Kerüljük azokat a "sugalmazásokat", hogy a győzelem érdekében bármit (ide értve a nem szabályos játékmódot, vagy akár a szerhasználatot), és nincs fontosabb az első helynél (fontosabb, mint barátok, egészség, önmagam vagy mások tisztelete).

Természetesen a gyermeknek egy idő után meg kell tapasztalnia a kudarcot is. Nagyon fontos, hogy ezekben a helyzetekben hogyan reagál rá a szülő, illetve a környezete. A szülők feladata itt az, hogy képes legyen a gyermek tanulni a csalódásból és meglássa ennek a pozitív oldalát is.

3. A célkitűzés

Ide tartozik az is, hogy segítsük a gyerkőcöket abban, hogy olyan célt állítson maga elé, ami megvalósítható, és képességeivel elérhető. Azok a célok, amik amérhetőek a teljesítménye által, sokkal gyorsabb és biztosabb visszajelzést adnak a képességéről, mint a versenyek helyezései

4. A felcserélődő szerepek csapdája

Nincs meghatóbb jelenség, amikor a szülő a gyermeke medálljaival mutatkozik. Az már picit ijesztőbb amikor anyu/apu úgy viseli azt, mintha ő nyerte volna. Ez már sokat elárul a földi halandónak... Szóval van olyan szülő, aki túl aktívan veszi ki a részét gyermeke sportolói életében.  Az jó, ha a szülő a gyermekével együtt él és lélegzik, és átérzi ugyanazokat az örömöket és fájdalmakat, de az már kevésbé jó, ha gyermeke kudarcát/sikerét önmaga kudarcának/sikerének minősíti. Ne próbáljuk egykori vágyainkat a gyermekkel megvalósítani!

Ennek egy másik ága, amikor az egykori "sztár" sportoló szülőnek akar a gyerkőc megfelelni. Nagyon kemény a nyomás azokon a gyermekeken, akiknek ugyanazt a teljesítményt kell hozniuk, amit anyu/apu nyújtott! Ennek ritkán van jó vége, egyik lehetőség, hogy a gyerkőc felülmúlja a szülőket, így azok "vesztesekké" válnak,  míg a másik, ha a gyerkőc nem tudja hozni a szintet, így akkor a szülőből "nyertes" lesz, és nincs nehezebb mint egy ilyen szülőképnek megfelelni...

5. Az edző szerepe

A szülő egyik legnagyobb álma, hogy gyermeke sikeres legyen, és ezért mindent megtesz. De azért tartani kell a határokat: a szülő maradjon szülő, és ne menjen át edzőbe! A sportban át kell adni a gyermeket egy edzőnek, akinek az a feladata, hogy a gyermek képességeit a tökélyre fejlessze. Ebben el kell fogadni az ő szerepét/tekintélyét/fennhatóságát. Mivel a gyermeket átadják az edzőnek, így természetesen a szülőnek joga van ahhoz, hogy megismerje az edzőt és munkásságát, de nem ad arra felhatalmazást, hogy minden helyzetben kritizálja a munkásságát. Oké, sok esetben a szülők nem értenek egyet a gyerkőc képességeit illetően, de erre vannak kitalálva a teljesítményértékelő rendszerek, amik objektívebb képet adnak a valóságról (meg jó viszonyítási rendszert is ad...)

6. A versenyen

 

Nem szabad az edzővel veszekedni, hiszen a felelősséget egyszer már a kezébe adtuk. (az edzések és a verseny idejére)

Ne kiabáljunk utasításokat vagy kritikákat a gyereknek, verseny közben.

Maradjunk a nézőknek fenntartott helyen, legalább a verseny ideje alatt.

Ne tegyünk sértő megjegyzéseket a sportolókra, a szülőkre, a tisztviselőkre, az edzőkre vagy a csapatokra.

Fejezzük ki az érdeklődésünket, bátorítsuk és támogassuk a gyereket!

Segítsünk, ha az edző vagy bármilyen más tisztviselő segítséget kér!

 

Hát, nagyjából ennyi. A következőkben edzők számára adunk tanácsot, hogyan kezeljék a kritikusabb helyzeteket

 

 

 

 

 

Hogyan készüljünk fel versenyre?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Versenyre készülsz, és kéne egy gyors pszichológiai felkészítés? Itt egy rövid vázlat hozzá:

A pszichológiai segítségnyújtás két technikát ismer a koncentráció fejlesztéséhez; egyik a koncentrációs gyakorlatok másik a koncentrációs technikák . A kettő közti különbség, hogy míg az elsőt főként a sportolók felkészülő szakaszában alkalmazzák, addig a másodikat kimondottan a versenyhelyzetekre tervezték. Moran a következő technikát ajánlja a koncentráció fejlesztésére

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1. Határozzuk meg a célokat

Fontos különbséget tenni aközött, hogy milyen célja van a sportolónak az eredmény szempontjából (mi a verseny végkimenetele), illetve a teljesítmény szempontjából (vagy más olyan cselekmény szempontjából, amit a sportoló kontroll alatt tart). Ezt követve a legtöbb kutató azt ajánlja, hogy a teljesítményre vonatkozó célokat tökéletesítsék a sportolóknál, így a versenyzőket bátorítja arra, hogy feladatorientált információkra és a kontrollálható eseményekre fókuszáljanak.

 

2. Használjunk a feladatot megelőző rutinokat

A profi sportolók, mielőtt ténylegesen is belekezdenének egy mozdulatsorba, fejben is lejátsszák azt. Minimum három ilyen általános rutin van a sportban. Először azok a rutinok, amelyek egy akció kedvező formáját mutatja be, előrehaladva, egészen a versenyig. Például, ide tartozik, hogy mit kell csinálni a verseny előtti éjszakán, a verseny napján milyen előkészületeket kell tartani. Másodszor vannak azok a feladatot megelőző rutinok, amelyek azoknak a gondolatoknak és cselekedeteknek képsorait tartalmazzák, amelyekhez a sportoló ragaszkodik egy feladatsor végrehajtása előtt – például, amikor a teniszező pattogtatja a labdát a szerva előtt. Végül a hibát követő rutinok, amelyek abban segítik a sportolót, hogy a hibát hátrahagyva a következő feladatra tudjon koncentrálni a verseny során, például, amikor a golfos után követi a rossz mozdulatsort egy helyessel. De ezeknek a rutinoknak megvannak a hátrányuk, is, egyrészt babonasághoz vezetnek, másrészt meg gyakran kell ellenőrizni és felülvizsgálni őket, hogy elkerüljük az automatizálódásuk veszélyét.

 

3. „Kioltó szavak”, mint a koncentráció előhívói

A belső beszéd erősítheti a koncentrációs készségeket. A kioltó szavak olyan rövid kifejezések, amiket a sportoló használ egy verseny során. Általában egy rövid kifejezés, amik pozitívak, élénkek és emlékeztetik a sportolót, hogy a fókuszt a célon tartsák. Ezek lehetnek nyíltak (hangosan kimondva) vagy rejtettek (belső beszédként, önmagához szólva). Ezekkel a szavakkal megdicsérheti önmagát („Igen, ez jó volt!”), kritizálhat („Milyen hülye hiba!”), és/vagy instrukciókat adhat önmaga számára („Fordulj!”).

 

4. Mentális gyakorlatok

Ez azt a képességet tartalmazza magában, hogy a sportoló, egy mozgás kivitelezése előtt „látja” és „érzi” azt. A technikák segítik kiszűrni a zavaró tényezőket, és a nem várt események kedvezőtlen hatásait. Legelterjedtebb technika a mentális tréning. A szerzők fontosnak tartják, hogy a mentális technikákat kiegészítsék relaxációs technikákkal is, amikor a sportoló megtanulja a saját testétől érkező jelzéseket értelmezni, és irányítani. Moran „szimulációs gyakorlatokat” is ide sorolja, ami nem más, mint egy adott verseny „ruhapróbája”. A gyakorlatok során a versenyző(k) és a pszichológus átveszik egy leendő verseny összes  olyan eseményét, ami nehézséget, gondot okozhat a versenyző(k) számára úgy,  hogy azt a sportoló(k) jól tudták kezelni azt. Ide tartozik minden, ami a teljesítményt befolyásolhatja, akár a verseny előtti babonaság, a verseny közben fellépő szabálytalanságok, vagy akár a szurkolók részéről érkező mobbing.

 

A sportolók szükségletei és motivációja

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ha mégis van a motivációnak valamilyen titka, akkor az annak a megértése, hogy vajon a sportolónak mire is van szüksége.
Abraham Maslow (1962) szükségleti piramisa a motivációval és személyiséggel kapcsolatos egyik legismertebb elmélete. Maslow szerint az emberek a szükségleteiket a prioritások egy adott rendszere alapján próbálják kielégíteni. Ezek a prioritások két alapvető kategóriát alkotnak: hiány szükségletek, úgy mint éhség, szomjúság, szexualitás és biztonság, melyek nagyobb jelentőségűek, valamint a növekedési szükségletek, úgy mint a szeretet, önértékelés és önmegvalósítás. Maslow szerint, amint egy szükséglet kielégül és úgy is marad már nem szükséglet többé, és az egyén egy magasabb szükségleti szintre lép. Míg Maslow elmélete intuícióra épül, kevés bizonyíték támasztja alá ezt a hierarchiát. Azonban, az általa azonosított szükségletek mégis segítenek elgondolkodni a sportoló versenyzéssel kapcsolatos céljain.
Számos bizonyíték támasztja alá a három kiemelkedő szükségletet, amit a sportolók a sportolói bevonódás által szeretnének kiteljesíteni:
-         örömjáték, amely az izgalom és ingerlés iránti szükségletet elégíti ki
-         mások jelenléte, amely a másokkal való kapcsolat és a valahova tartozás szükségletét elégíti ki
-         kompetenciaérzés, mely az értékesség érzés iránti szükségletet elégíti ki
A három szükséglet alapos átvizsgálása előtt, egy apró figyelmeztetés. Az edzők egy része már alkalmazott bizonyos személyiség teszteket a sportolók szükségleteinek megértéséhez. Egy hasznosnak tűnő megoldás a személyiség tesztek helyett, hogy a csapat tagjai egymással készítenek interjúkat, majd a csapat közös találkozásán az interjút készítő elmondja a csapatnak és az edzőnek a többi sportoló motivációját. Így nemcsak az edző ismeri meg jobban a sportolóit, hanem a sportolók is egymást.
Az ingerlés iránti szükséglet
Mindannyiunkban genetikailag kódolt egy bizonyos adag ingerlés, izgalom, vagy ahogy a pszichológusok nevezik arousal iránti szükséglet. Azért bizonyos mennyiség, mert ha az embereket túl kevés inger éri, akkor elkezdenek többet keresni (például a gyerekek mikor unatkoznak), viszont ha túl sok éri őket, akkor csendesebb környezetre vágynak. Az olyan pozíciók, mint például a légi repülésirányító vagy az edző annyira ingerdús, hogy gyakran fokozott stresszhez vagy kiégéshez vezetnek. Az emberek egy része számára az olyan arousal szint az optimális, amely magasabb, mások számára viszont az alacsonyabb jelenti az optimálisat.
Az optimális arousal állapota a flow (áramlat) élmény, olyan állapot melyben se unalmat, se izgatottságot nem érzünk. A flow az az élmény, amikor úgy érezzük, hogy egyszerűen minden olyan jól megy, és teljesen belemerülünk a tevékenységbe, és teljes kontrollt élünk meg.
A sport már önmagában olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mely növeli a flow megtapasztalásának és az élvezetnek a lehetőségét, hiszen mind a testet, mind a szellemet igénybe veszi, kihívást jelent és kreatív. Azonban néhány edzőnek nagyon jó módszerei vannak arra, hogy az örömsportból munkát kovácsoljanak. Amikor az edzők túlstrukturálják az edzéseket, negatív légkört teremtenek, elveszik a sportoló szabadságát vagy túlzott követelményeket támasztanak, a sport egyfajta taposómalommá válik a sportoló számára.
A bölcs edzők már hosszú ideje tudják, hogy valamilyen módon a sportolók élvezetre irányuló szükségleteinek is meg kell felelniük. Azonban azt is tudják, hogy a sportolóknak edzeniük kell- és az edzés bizony monoton is lehet, és így nem sok élvezettel jár. A kreatív edzők azonban megtalálják a helyes utat. Néhány példa:
Azok a sportolók, akiknek a sport elsősorban élvezeti forrást jelent, ők valószínűleg kevésbé elkötelezzetek és motiváltak kiváló teljesítmény elérésére, mint azok, akiknek az önmagukba vetett hit erősítése az elsődleges céljuk. Az „örömsportoló” problémát jelenthetnek az olyan edzők számára, akik az örömforrásokat nagyrészt kivonták az edzésekből vagy akár a versenyekből is. Az ilyen sportolók különböző kreatív tevékenységek segítségével töltik meg örömmel a sportot, mindez viszont zavarhatja az edzőket, hiszen megzavarhatják a szigorúan kialakított edzésmenetet. Az ilyen sportolókat gyakran „lógósoknak” tekintik, és fegyelmezetlennek tartják.
Az edzők egy része képtelen tolerálni az ilyen sportolókat, és gyakran eltávolítják a csapatból. Ők olyan játékosokat akarnak, akik egyértelműen a győzelem irányába elkötelezettek. Ez egy olyan filozófiai kérdés, amit az edzőnek mindenképpen mérlegelnie kell. Vajon van hely nála ez ilyen típusú „örömsportolók” számára is. Tehát mennyire toleráns az olyan játékosokkal szemben, akik nem alkalmazkodnak teljes mértékben az edzésmenethez.
Az affiliáció (törődés) iránti szükséglet
Néhányan azért kezdenek el sportolni, hogy egy csapat tagjának érezhessék magukat, olyan csoporthoz akarnak tartozni, amely egyfajta értelmet ad az életüknek. Az ilyen típusú embereket legfőképp az motiválja, hogy azokkal törődjenek, akik őt is elfogadják. Ők nagyrészt ezt a szükségletüket szeretnék kielégíteni, és nem a sikerre vagy az elismerésre hajtanak. Gyakran ők azok, akik hajlamosak elfogadni, hogy a kispadon üljenek, és csak néha játszanak. Az ilyen típusú sportolók motiválásában az identifikációs módszer a leghatékonyabb, hiszen azt akarják, hogy az edző és a csapat elfogadja őket.
A „törődő” sportolók bizonyos mértékig hasonlítanak az „örömsportolókhoz”. A jó teljesítmény elérése, valamint a győzelem minden áron attitűd nem olyan fontos számukra, noha fejben tartják ezt is, ha a csapatnak ez a célja, hiszen ők a csapat igazi tagjai akarnak lenni. Ha a sportoló felismeri ezt az igény, akkor mindezt akár egy nagyon erős motiváló eszközként, jutalomként is alkalmazhatja.
Az értékesség érzésének szükséglete
A sportban az értékesség, a kompetencia és hatékonyság érzésének szükséglete a legerőteljesebb és leginkább jelenlévő szükséglet. Az értékesség érzésének szükséglete megnyilvánulhat egyrészt azáltal, hogy mások elismerik a sportoló kompetenciáját, másrészt, hogy mások elismerése nélkül ismerik fel a saját kompetenciáikat. Ha a készségek kevésbé jól fejlettek, és a személy nem rendelkezik egy érett, pozitív énképpel, nagyon fontos, hogy mások kompetensnek és sikeresnek értékeljék az adott személyt. Ez segít a sportolónak abban, hogy később már mások értékelése nélkül is képes legyen a saját képességeit, értékességét megítélni, ami a fejlődésnek egy nagyon fontos képessége.
A fiatal sportolókkal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a gyerekek gyorsan megtanulják, hogy az önértékelésük nagyban attól függ, hogy mennyire képesek teljesíteni, és a társadalmunk is azt tanítja nekik, hogy a győzelem egyenlő a sikerességgel, és a vesztés egyenlő a kudarccal. Következésképpen, a sport bizonyos veszélyeket rejt magába, mivel a játékosok úgy érzik, hogy a sportban nyújtott teljesítményük határozza meg az önértékelésüket. A sikerorientált sportolók - akik túlnyomórészt sikeresek, és ezért úgy érzik, hogy a sportolói képességeik fejlettek - a győzelmet a saját erőfeszítéseik és képességeik eredményének tekintik, a kudarcot pedig az erőfeszítés hiányával magyarázzák. Ez az egészséges hozzáállás.
A kudarc-orientált sportolók - azok, akiknek többnyire sikertelen tapasztalataik vannak a sport terén, és a képességeiket gyengének érzik - a kudarcot a képesség hiányának tulajdonítják, a ritka győzelmeiket pedig szerencsének vagy egy könnyű ellenfélnek. Így a kudarcért önmagukat okolják, és egyáltalán nem bíznak a győzelmükbe. Ez nyilvánvalóan egészségtelen hozzáállás. A kudarc-orientált sportolók önértékelése nagyon alacsony.
A kudarc-orientált sportolók úgy próbálják az önértékelésüket megóvni, hogy csak olyan jelképes erőfeszítéseket tesznek, amelyből a többiek nem ismerik fel a képességeik hiányát. Az ő magyarázatuk szerint, ha mindent megpróbálnak, keményen dolgoznak, és mégis veszítenek, akkor mindenki felismeri a hiányzó képességeiket. Ha azonban csak jelképes erőfeszítéseket tesznek, mások nem fogják tudni, hogy a kudarcot az erőfeszítés vagy a képesség hiány okozta. Ez a viselkedés egyfajta kétségbeesett próba az önértékelés megőrzésére azoknál a sportolóknál, akik rettegnek a kudarcoktól, de a jelképes erőfeszítések stratégiája csak a további kudarcokat garantálja.
A kudarc-orientált sportolók inkább nem sportolnak, mert szerintük a sport egyértelműen elkülöníti a győzteseket és a veszteseket, de néha a külső jutalmak vagy más tényezők mégis a sport mellett tartják őket. Ezután is a jelképes erőfeszítések stratégiát alkalmazzák, vagy számos kifogást találnak, amelyekkel a saját képességeik helyett más tényezőket tudnak okolni a kudarcaik miatt.
Az ilyen sportolók esetében az edzők gyakran értelmezik ezt a stratégiát a motiváció hiányaként, valójában ezek a sportolók kifejezetten motiváltak - motiváltak arra, hogy elkerüljék az önértékelésükre irányuló fenyegetéseket. Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Ha a kudarc-orientáció nem olyan erőteljes, akkor a pozitív megerősítés és az identifikációs folyamat hatásos lehet, de gyakran az ilyen sportolók elutasítják a pozitív megerősítést az alacsony önbecslésük miatt. A célok újrafogalmazása után azonban úgy tűnik, hogy az identifikációs módszer jól alkalmazható náluk. A cél az, hogy a saját teljesítményükre, a kontrollra, és ne a győzelemre, az eredményre koncentráljanak.

 

"Töréspont" - Sérülés utáni rehab (2. rész)

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Egy sérülés mindig negatív dolog, de a felépülésre szánt időt a sportoló saját fejlődésére is használhatja. Visszanézheti az eddigi versenyeit, lemodellezheti a különböző helyzetekre adott viselkedését, vagy akár tanácsadóként segítheti társai munkáját, nem kell kiszakadnia teljesen a sportból. De ezt az időt felhasználhatja akár arra is, hogy sporton kívüli életét ápolja…  
 
Mindezek előtt:
  • fel kell tárnia a sérülés okait (mi vezetett a sérüléshez: túledzettség, nem megfelelő eszközök, érzelmi állapot…),
  • felül kell írniuk a sérülés élményét és végezetül (sportpszichológus segítségével, NLP technikáival, a képzelet segítségével, fájdalommentesen újraélhető és átírható)
  • fel kell tárnia a betegségből származó előnyöket: Elsődleges betegségelőnynek nevezik azt, ha beteg a betegség révén kimenekül valamely rossz élethelyzetből, míg másodlagos betegségelőny által a sportolót a betegség fokozott törődéshez juttatja.
A sportolónak a legnagyobb segítséget a környezete tudja nyújtani. Mind a családjának, mind az edzőknek és a sporttársaknak éreztetniük kell vele, hogy ugyanolyan értékes maradt, mint sérülése előtt. Nem érdemes a teljes felépüléséig kivenni a csapat életéből, hiszen ott addig is zajlik az élet… Természetesen itt a legfontosabb el a fokozatosság.
 
A csapatba való beillesztés számos egyéb veszélyekkel is jár, amire az edzőknek érdemes odafigyelniük. A „kétvégű mankó” jelensége veszélyt jelenthet a csapat egységére. Egyrészt, ha egy sportoló lesérült, akkor ez egy kispadosnak előnyt/lehetőséget jelent, azaz megkezdődhet a harc a státuszért. Másrészt, viszont egy sérült sportoló mindig azt üzeni a többieknek, hogy ők is lesérülhetnek bármikor. Mindkét jelenséget azonnal felszínre kell hozni és meg kell beszélni
 
Kriszta

 

"Töréspont" - Sérülés utáni rehab (1. rész)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Nem minden baleset végzetes, de sokszor okozhat a sportoló számára kényszerű pihenést. A legtöbb sérülés alapvetően fizikai okokból keletkezik, de sokszor közrejátszik benne a balszerencse és egyéb, például pszichoszociális faktorok. Nem egy sportoló nyilatkozta már a történelemben, hogy a sérülésének be kellett következnie, mert éppen túledzette magát, vagy nem tudott a versenyre koncentrálni ez, meg az miatt...  A rehabilitációjuk egyik legfontosabb lépése az, hogy mi okozta az adott sérülést, illetve hogyfelülírják a negatív élményt. Láttunk már sérülés után nagy visszatérőket. Ha csak az idei olimpiát vesszük alapul, a kanadai Jessica Dubé és a Bryce Davison párosa, akik az olimpián 6. helyet szereztek, annó a 2007-es balesetük után a világbajnokságon 3. helyet értek el. De kezdjük az elején:

 
 A sérülésre különbözőképpen reagálhatnak a sportolók, itt csak a két legtipikusabb reakciót mutatjuk be. Természetesen vannak egyéni különbségek, és különböző reakciók. 
  • vannak olyan sportolók nagyon hasonló állapotokon mennek át, mint azok, akik gyászolnak (tagadás, harag és düh, alkudozás, depresszió és legvégül az elfogadás). Sokan közülük viselkedésbeli tényezőket tulajdonítottak a sérülések okainak (azaz önmagukat hibáztatták), míg voltak olyanok, akik a technikai hátteret tették felelőssé (ők minden(ki) mást hibáztattak).
  • vannak olyanok, akik minél gyorsabban vissza akarnak térni a pályára. Ők azok, akik próbálják figyelmen kívül hagyni a sérülés tényét, mintha az meg sem történt volna.
A vizsgálatok azt mutatják, hogy a sportolók önmagukba való hite nem csökkent, de a fizikai önbecsülésük legtöbb esetben csökkent. Nagyon fontos, hogy a  sportoló csak akkor térjen vissza a sportba, ha nem csak fizikálisan, de pszichésen is helyrejött, és felkészült a folytatásra. Ha nem várja ki ezt, és idő előtt visszatér, annak általában a következő kimenetelei lehetnek:
  • sérülés kiújulása
  • másik testrész sérülése
  • alacsonyabb önbizalom, ami teljesítménycsökkenéssel járhat
  • sérüléstől való félelem (motiváció csökkenéséhez, fóbiához, és akár depresszióhoz is vezethet)
A legfontosabb az a reakció, ahogy a sportoló a saját sérülését hogyan érzékeli és értelmezi. Minél negatívabban látja saját sorsát, annál hosszabb lehet a felépülés folyamata (itt nemcsak a fizikai, hanem a lelki felépülésre is gondoltunk). A helyzet negatív oldalát erősítik azok az attitűdök, amiket a sportoló az évek során magáévá tett, ilyenek a következők:
 
A sportoló mindig 110%-ot nyújt
A sportolónak mindig a maximumon túl kell teljesítenie, ezt hangoztatja a sportolók többsége és környezete (edzők, családtagok, szurkolók, média…). Ez így is van, de az érem másik oldalán ott van a túlzott maximalizmus. Ha valaki mindig maximumot nyújt, elfárad, és a fáradtság hibázáshoz, vagy sérüléshez vezethet. A kontaktsportok többségében megvan az a jelenség, hogy kimondottan díjazzák a sportoló egy-egy „keményebb” megmozdulását. Ez egy természetes jelenség, de egy idő után a sportolóban kialakulhat a „sebezhetetlenség” tévképzete (amit gyakran kivisznek a magánéletükbe is). Amint ez megjelenik, a sportolónk kimondottan keresni fogja a veszélyes helyzeteket, ami egy idő után sérüléshez vezethet, ami igencsak ellenkezni fog a sportoló önmagáról alkotott képével.
 
A sérült sportoló nem sportoló
Legtöbbször elkülönítik a sportolót az „egészséges” társaitól, így nem tudatosan azt sugalmazzák feléjük, hogy ők már nem teljes értékű csapattagok. Rosszabb esetben előfordulhat, hogy a sportolót hibáztatják amiatt, hogy lesérülést, vagy, hogy a sérülése miatt hátrányt szenved a csapat. De még olyan példa is volt, hogy a sportoló háta mögött azt terjesztették, hogy szimulálja a betegséget, és így gátolja a csapatát, meg egyébként is, hol van benne a mentális kitartás. Mindezek hátráltatják a gyógyulást, és a sportoló motivációit is nagyban csökkentik.
 
Folytatása következik (holnap)...
 
Kriszta

 

Az önbizalom, a belső beszéd és teljesítményfokozás

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tudtad, hogy naponta 45.000 - 51.000 gondolat cikázik át a fejedben egy nap? Ez kb 150 és 300 szó/perc.
 

A legtöbb ilyen gondolatod önmagadra irányul és sajnos a legtöbbjük negatív irányú ("Unatkozom", "Ezt jól elszúrtam"....)
 
Sportolóként olyan belső párbeszédekkel találkozhatsz, mint "Soha nem leszek olyan jó sportoló, mint Pistike" vagy "Soha nem leszek elég gyors". Ezeknek a negatív állításoknak a végkimenetele, hogy önbeteljesítik önmagukat, így a spotpszichók egyik legfontosabb feladata az, hogy feltárják a sportolókban ezeket a sokszor nem is olyan tudatos kijelentéseket és felül-, újraírják ezeket.

Önbizalom -
Akár bízol magadban, akár nem, - az önmagadról alkotott gondolatok a szó szoros értelmében bevésődnek az agyadba. Ha meg akarsz változtatni egy negatív gondolatot, félelmet magaddal vagy a teljesítményeddel kapcsolatban, akkor először ezt a neuronális hálózatot kell felülírnod.

Legelső lépésként azonosítsd a félelmeidet kétségeidet mind önmagaddal, mind a teljesítményeddel kapcsolatban. A negatív gondolatokat általában nagyon gyakran ismételgetjük önmagunkban, nemcsak akkor ha épp a félelem tárgyával szembesülünk. Így ha félek a hetesektől, néha akkor is eszembe juthat ha nem vagyok képes hetest dobni, ha éppen egy másik helyzetben vagyok, és teljesítenem kell, pl vizsgázom. Ez azért gond, mert minden egyes kijelentéssel erősödik bennem, hogy én soha az életben nem leszek képes teljesíteni, ha hetesekre kerül a sor, és mint ilyen állítások zöme önbeteljesedik...
Szóval az önbeteljesítést elkerülendő erősíteni kell magamban azt, hogy én képes vagyok teljesíteni ezekben a helyzetekben, így alkotnom kell egy olyan mondatot, ami semlegesíti a "Nem tudok hetest dobni"-t.
Ebben az esetben kerülni kell a "nem"-mel kezdődő kijelentéseket, tehát az az állítás, hogy "Nem fogom kihagyni a hetest" nem megfelelő. A "nem" szót az agyunk nem fogja - emlékezz vissza gyerek korodra, amikor szüleid azt mondták "Ne menj ki játszani", vagy "Ne nyúlj a sütihez".... Én valahogy ezeket sosem tartottam be, nem tudom, ti hogy vagytok ezzel. De ennek is van tudományosan megalapozott háttere, ugyanis az agyunk nem reagál a nem-ekre.
Szóval kreálok egy pozitív mondatot " Be fogom dobni a hetest". Fontos hogy én legyek a cselekvő fél! (tehát "A labda be fog menni" ismét csak nem jó, mert nem az én képességeim jelennek meg a mondatban, hanem a labdáé)

A következőkben ezt a  pozitív irányú állítást, amiben megjelenek én, mint cselekvő fél ("Be fogom dobni a hetest/ Képes vagyok bedobni a hetest..."), leírom magamnak és ön-szuggesztióként fogom használni a következő módon:
  •  Helyezkedj el kényelmesen egy székben
  • Csukd be a szemedet, és fokozatosan lazítsd el magad (relaxálj)
  • A figyelmedet irányítsd befelé, figyelj a belső folyamataidra (szívverésedre, légzésed ritmusára), így egy mélyebb relaxált állapotba fogsz kerülni
  • Mondd ki hangosan azt, amit el akarsz érni kb 5-10-szer (addig ismételd, amíg tényleg el nem hiszed, tényleg tényként érzékeled az állítást) 
Azzal, hogy hangosan kimondod ezeket a kijelentéseket, egy elektromos jelet küldesz el az agyadba és ezzel minimum két területet mozgósítasz ott: az akusztikust és kinesztetikust (valahogy az élettan sose ment nekem, de az a lényeg hogy tudományos alapja van mindezeknek, ha érdekel, akkor egy következő cikkben részletesebben kifejtem...). A legfontosabb az egész folyamatban az, hogy tényleg hidd el azt, amit kimondasz. Ha van benned egy minimális kétkedés, hagyd a francba, léteznek más módszerek is a negatív gondolatok felülírásához. Ha megkérdőjelezed az állítást/technikát, és nem bízol önmagadban, akkor épp az állítás ellenkezőjét fogod megerősíteni.

És légy türelmes önmagadhoz. Naponta minimum egyszer el kell ezt ismételned, és nem biztos, hogy az első héten már érkezik a siker. Bíznod kell önmagadban, és türelmesnek kell lenned magaddal szemben.

Kriszta

 

A halál és a szánkó

 


 

 

 

 

 

 

 

 

Mit tehet egy sportpszichológus egy halálos baleset feldolgozása érdekében?

 
Hogyan lehetett enyhíteni a grúz szánkós halálesete okozta traumát napok vagy akár órák alatt az olimpikonokban???



Valószínűleg mindenkiben sok a kérdés azzal kapcsolatban, hogyan lehet félelem nélkül beülni egy szánkóba azok után , hogy órákkal vagy napokkal korábban meghal valaki a sportolók előtt, ugyanazon a pályán?


A mai világ és a mai sport felgyorsulásának kegyetlen hatása az, amikor olyan helyzetbe kerülnek sportolók, hogy pát órájuk vagy napjuk van egy fájdalmas esemény , legrosszabb esetben halál feldolgozására.


Ezzel a helyzettel a civil emberek is szembenéznek sokszor. Nézzük meg csak a híradót minden este és számoljuk meg mennyi halálesetről számolnak be. Mi mégis elindulunk másnap ugyanazon az úton ugyanazon körülmények között (hó, jég, hófúvás) a munkába.


Miért nem félünk?


Először is minden emberben működnek úgynevezett elhárító mechanizmusok amik abban segítenek, hogy könnyebben feldolgozzunk és megértsünk számunkra nehéz helyzeteket.


A legegyszerűbb elhárító mechanizmus, amit minden ember használ a racionalizálás (értelmezése a helyzetnek). A halálos baleseteknél ez az értelmezés a “mások hibáztatása”, amikor is azt mondjuk: Persze meghalt az az ember mert biztosan rosszul vezetett, éppen nem figyelt oda, túl gyorsan ment. De én jól vezetek ezért ez a baleset velem nem történhet meg.


Ez az első és alapvető mechanizmus aminek a segítségével valószínűleg a téli olimpia szánkósai is próbálták megmagyarázni, átvészelni a kialakult helyzetet.


Ezt látjuk a legtöbb cikkben is. A grúz sportoló már előre félt, biztosan nem figyelt jól, nem tudta úgy irányítani a szánkót. Szóval sokan az áldozatot hibáztatják.


Akármilyen kegyeletsértőnek is tűnik utólag, ez egy olyan énvédő mechanizmus aminek a segítségével valószínűleg a szánkósok is meg tudják magukat nyugtatni. A saját kezükbe veszik a kontrollt és azt mondják ők ilyet nem fognak hibázni. Ellenkező esetben ha a kanyart hibáztatnák, vagy a jeget valószínűleg nem csúsznának le azon a pályán soha többet…


Emellett Vancouverben sok szerepe lehet a sportpszichológusnak vagy edzőnek vagy hozzátartozónak abban, ha kibeszélteti a sportolót a halálesettel kapcsolatban.


Át kell beszélni a balesetet. Mi történt? Miért történhetett? Mit érez a sportoló? Vele miért nem fog ez megtörténni? Nagyon erős és hatékony technika, ha a halálesetet okozta traumát a beszélgetés után megpróbálja a sportpszichológus lezárni valamilyen rituáléval. Ez a rituálé egy olyan cselekedet legyen ami a sportoló halállal kapcsolatos személyes élménye, ahogyan Ő zárja le a halált, valaki elvesztését az életében. Ez lehet egy ima a halottért, egy ének, vers vagy monológ vagy akár egy mozdulat. ( Erősen a sportoló vallásától és halállal kapcsolatos gondolataitól függ a rituálé milyensége, de még egy ateistának is vannak gondolatai a halálról)


Fontos, hogy tegyen valami szimbólikus dolgot a sportoló amivel a következő versenyekig képes lezárni és elengedni az eseményt. Ez egy rövid távú feldolgozás ami a versenyig tart és biztos, hogy a verseny után a sportolóval, még több hétig kell dolgozni és végig kell kísérni a gyászfolyamatot.


Sok vicc alapja az a mondat a pszichológus felé, hogy „Akarsz róla beszélni?“ Én mégis azt ajánlom mindenkinek, hogy ha valamilyen trauma éri akkor akarjon róla beszélni minél hamarabb egy bizalmasával mert az segíthet a legtöbbet!


Részvétünk a grúz szánkós családjának!

Imre Tóvári Zsuzsa

 

Mentális "légyott" a téli olimpián


Oké, tudjuk, hogy itthon milyen a sportpszichológusok helyzete, de mi hír odakint a nagyvilágban?
Külföldön is vannak mókás dolgok, például  amerikai gyorskorcsolya csapat tiszteletbeli "sport pszichológus asszisztense" Stephen Colbert lett (emlékezhetünk rá az M0-s híddal kapcsolatban ...). Ahogy láttam volt is belőle felháborodás, mert hát többen megkérdőjelezik a humorista érzelmi stabilitását.
De tény, hogy így nemcsak anyagilag tudná támogatni a csapatot, hanem beviheti a humort is, mint megküzdési stratégiát :D

The Colbert ReportMon - Thurs 11:30pm / 10:30c
Sport Report - Nicole Detling Miller & Jessica Smith
www.colbertnation.com
Colbert Report Full EpisodesPolitical HumorSkate Expectations

De nézzük meg a hivatásos oldalt. Ott vannak például a kanadaiak "Mentális teljesítmény" tanácsadói, mind a14-en. Ők mellőzik a sportpszichó kifejezést, mert az az átlag sportolóból félelmet/averziót/idegenkedést vált ki, aztán nincs idejük ilyen stigmákkal bíbelődni. Meg aztán nagyban elősegíti a sportpszichók elismertségét, hogy Jenn Heil (freestyle sí egyik éremesélyese) valamint Jeffrey Buttle (műkorcsolya, de ő már nyugdíjazta magát, ha jól tudom) is mind kinyilatkoztatta, hogy segítségük nélkül nem sikerült volna eredményt elérniük.
És ott van az amerikai AASP (Alkalmazott Sportpszichológiai Szövetség), aki a téli olimpia idejére telefonon és e-mailen is ingyenes segítséget nyújt mindazon sportolóknak, edzőknek, és akár földi halandóknak is, akiknek bármilyen kérdésük vagy elakadásuk lenne a témával (sport és pszichológia) kapcsolatban. Különösen várják a média kérdéseit is, hátha egy teljesen más szemszögből világítják meg számukra az eseményeket (E-mail: bw@yp-pr.com) Tel.:+440-834-8615). De több blog is indult a sportolók ilyen irányú támogatására.
Összegezve odakint ugyanannyi módszer és lehetőség közül választhatnak a versenyzők, csak ott egy picit nagyobb a publicitása :) 


Kriszta

Téli olimpia + sportpszichó blogon
AASP felhívása 
Sports are 80% Mental  
Dr JoAnn blogja

K-1- az öklök harca sportpszichológiai szemmel

„Nem vagyok hülye, ha igénybe veszem a sportpszichológiai segítséget, hanem csupán legálisan doppingolom magam!”


A hétvégi K-1 rendezvény rávilágítja a figyelmet a sportpszichológiai felkészülés fontosságára, több sportoló felkészülésének is része volt a mentális felkészítés. Az ütések és rúgások, a felfokozott hangulat világában elengedhetetlen a fokozott, koncentrált figyelem, hiszen egy-két másodperces figyelemkihagyás, vagy az összpontosítás csökkenése akár végzetes, azaz a szó szoros értelmében lepadlózó lehet.

Mikor valószínűbb, hogy kiütnek: ha elkóborolnak a gondolataim, csak egy pillanatra nem figyelek oda, ha az izmaim nem engedelmeskednek a gondolataimnak, ha nem tudok elvonatkoztatni a szurkolóktól, és ha túl vagy alulértékelem az ellenfelemet, stb.

A K-1 izzó teljesítményfeszültségében 6, 10 vagy 15 perc teljes koncentráltságra van szükség: fizikai, technikai és mentális értelemben is.

A sportággal együtt járó súlykérdésnek, az esetleges intenzív súlyváltozásnak nemcsak biológiai, hanem pszichés hatásai is vannak. Ezeket a pszichés hatásokat kezelni lehet és kell is, hiszen akár a döntő pillanatban is okozhatnak teljesítménycsökkenést. A sportág sportpszichológiai kezeléséhez ez is jelentősen hozzájárul. Egy túlfáradt sportoló biológiai korlátai nem teszik lehetővé a mentális felkészülést.

A sikert és kudarcot egyaránt nehéz feldolgozni: fontos, hogy legyenek a tarsolyban olyan technikák, melyek ezt megkönnyítik, vagy felgyorsítják. Egy KO benne marad a sportolóban…egy fel nem dolgozott KO pedig talán legközelebb vissza is villan…. A legrosszabb esetben: „a múltkor kiütöttek…”, és hoppá újra, néhány padló után ember legyen a talpán a sportoló, hogy onnan fel tudjon állni.

A hazai környezet úgy mint egy jól megválasztott zene kifejezetten doppingoló hatású lehet, ha hagyjuk, és már a bevonulás során előhívhatjuk a mentális ráhangolódást. A sportpszichológia segíti, felerősíti ezt a folyamatot. A tudatos kontroll alapvető, ha túlpörgetem magam, az a „fejembe” kerülhet, tudni kell kontrollálni a versenyállapotot az ideális mérték kialakulásához. A kontroll képessége tanulható.

A fiatal harcosok motivációja pedig külön kérdéseket vet fel. A fiatalon megtanult sportpszichológiai technikák szinte dupla intenzitással fejlesztik a teljesítményt. A ringben minden helyzetre fel kell készülni, hogy tudjunk reagálni. És, hogy a mentál tréning, a folyamatok, technikák gondolati lejátszása néha kimerítő, talán nem olyan nagy ára annak, hogy az a nagyon pontosan bevitt jobb vagy bal egyenes a mi karunkból induljon.

Noémi

Kriszta: Ha elérkezik a holtpont...

 


Maratonisták egy jól ismert jelensége a holtpont. Ez az a jelenség, amikor a versenyzők elérik azt a kimerültségi szintet, amely egy erős, kellemetlen fizikai érzéssel jár együtt. Egy sportoló számára nemcsak maga az érzés kellemetlen, de ha nem tudja megfelelően kezelni durván kihat a teljesítményére. Fontos, hogy a sportoló ismerje, hogy mikor és hogyan (nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is!) jelentkezik nála ez az állapot. Többször előfordult már, hogy egy sportoló  a sportpszichológus segítségét kérte, mert úgy érezte, hogy elfásul az edés bizonyos szakaszában, már nem élvezi, és nem érti miért van ez. Sőt néha még fizikai tünetei is jelentkeztek, mint pl: fájó hát... No, hát a sportpszichó ezeknél a tüneteknél először nem megy le lelki mélységekbe, hanem megnézeti a sportolónál, hogy hol van a holtpontja (spiroergometria...), és az hogyan jelentkezik...


De mi is az a holtpont?
Fiziológiai szempontból ez az az állapot, amikor szervezet felhasználta a glükóz készletét és az energiát a zsírból kezdi átalakítani. Általában a 20. mérföld környékén szokott megjelenni, és kellemetlen fizikai és pszichikai tünetek kíséretében. Ilyen fizikai tünetek a dehidratáció, a paraesztézia (bizsergés, vagy zsibbadás a lábban, vagy az ujjakban), hányinger, képtelenség a tisztán látásra, és extrém fizikai fáradtság . 

A legtöbb sportoló az alábbi tulajdonságokkal jellemzi ezt az állapotot : általános kimerültség, lassuló futás, vágyakozás a sétára, a fókusz elmozdul a „túlélésre”. Morgan és Pollock  kezdte el először vizsgálni maraton futóknál ezt a jelenséget. Azt találták, hogy az amatőr futók, hogy leküzdjék  a holtpontot disszociatív technikákat alkalmaznak, amelyben eltávolítják maguktól a kellemetlen testi érzést. Ezzel szemben a profik asszociatív technikákkal a figyelmüket a saját testük felé irányítják, hogy így irányítsák azt. 
Néhány szerző azt találta, hogy ha túl nagy figyelmet fordít a sportoló a testében történő fájdalomra, a holtpont megnyúlhat. Az asszociatív technikák nem előzhetik meg a holtpont kialakulását, de ha ezt a technikát egy disszociatív módszerrel keverik, nemcsak a fájdalom tűnik el gyorsabban, de a hosszú táv kellemesebbé válhat, és a teljesítmény is javulhat.


Conolly és Janelle evezősök mentális technikáit hasonlította össze egy kétdimenziós rendszerben (lásd alább). Az eredményeik azt mutatják, hogy azok a sportolók, akik asszociatív technikákat alkalmaznak, gyorsabbak. Azok, akik a saját testükre figyeltek, nagyobb erőt tudtak kifejteni, és a szívritmusuk is kisebb mértékben emelkedett. 

Ez a cikk most vér tudományosra sikeredett, éppen ezért csináltam egy összesítő táblázatot, amiből egy kicsit tisztábbá válik az egész.


 
 
Belső
 
Külső
Feladat releváns
(asszociatív)
(belső monitorozás)
Figyelem az izmok állapotára és a légzésre helyeződik
(külső monitorozás)
Figyelem az idő múlására, a megtett távra, a következő stratégiára helyeződik
Feladat irreleváns
(disszociatív)
(belső figyelemelvonás)
 
Álmodozás, fejben történő problémamegoldás
(külső figyelemelvonás)
A figyelem egy külső, környezeti ingerre helyeződik
 

 

Noémi: Flow a sportban - azaz a csúcsélmény meg a teljesítmény és a sport

És nem is olyan meglepő, de a sportpszichológia területén is használják a "flow", másnéven a csúcsélmény fogalmát...
A csúcsteljesítménnyel kapcsolatban gyakran asszociálódik a flow- állapot. Csíkszentmihályi szerint a flow az alapja a belsőleg motivált tapasztalatoknak vagy az önjutalmazó tevékenységeknek. Ez az az állapot, „amelybe az emberek annyira beleolvadnak, hogy úgy tűnik, hogy semmi nem tudja őket kizökkenteni” A flow nem azonos a csúcsteljesítménnyel. Valaki lehet flowban, de ez nem szükségszerűen jár együtt csúcsteljesítménnyel, azonban ha egy sportoló a legjobban teljesít, akkor úgy tűnik, hogy flow- állapotban van. Jackson és Roberts  szerint a flow egyfajta előjele vagy megalapozó folyamata a csúcsteljesítménynek. A flow- állapot 9 dimenzióját írták le. Amikor egy sportoló flowban van, a következőket éli át:


1. A helyzet által támasztott kihívások összhangban vannak a sportoló képességeivel, és ez az összhang a sportoló személyét tekintve magas valósul meg.

2. A tevékenység és a tudatosság egybeolvad, ezáltal a mozdulatot erőfeszítés nélkülinek érzékeli, és a sportoló nem tekinti magát különállónak a tevékenységtől.

3. A célok teljesen világosak: tisztán látják, hogy kinek mit kell tennie

4. Egyértelmű visszajelzést kap arról, hogy jó, amit csinált

5. Kizárólag csak az adott feladatra koncentrál.

6. Egyfajta paradox kontrollérzés jellemző, hiszen anélkül képes a kontrollra, hogy aktívan próbálná a kontrollérzést elérni. Teljesen tisztában van a teljes kontrollal, amit gyakorol, és erőfeszítések nélkül és a hibától való félelem nélkül cselekszik.

7. Az öntudatosság hiánya, miáltal tudatában van ugyan a teljesítményének, mégsem értékeli önmagát folyamatosan.

8. Az időélmény megváltozik: úgy tűnik, mintha teljesen le- vagy felgyorsulna.

9. Egy teljesen öncélú állapot, amelyben a tevékenység élvezhető, és a részvétel önmagában is jutalmazó jellegű.

Wikipédián
Flow - Az áramlat
Flow és sport

Zsu: Hipnózis a sportban

 


Hipnózis a sportban

A hipnózist a legszélesebb körben elfogadott nézet szerint egyfajta módosult tudatállapotnak tekinthetjük. A hipnózis során az egyik ember (hipnotizáltnak vagy a hipnózis alanyának nevezzük) egy másik személy, a hipnotizőr által adott szuggesztiókra (sugalmazásokra) reagál, figyelme a hipnotizőr hangjára, utasításaira koncentrálódik. A szuggesztiók olyan képzeleti élményeket hoznak létre, amelyek során megváltozhat a hipnotizált személy észlelése, figyelme, emlékezete és viselkedése. Mindez megmutatkozhat a szuggesztiókra adott viselkedéses válaszokban is, de a legfontosabb változás a szubjektív élmények terén jön létre: a hipnotizált személyek megélik azt, hogy tudatállapotuk eltér a hétköznap megszokottól.

Az emberi agy két féltekéje különböző feladatokat lát el. A bal félteke inkább az elemző, logikus, racionális jellegű dolgokkal foglalkozik, míg a jobb félteke inkább egészleges, érzelmi töltetű és nem mindig racionális. Ennek alapján azt feltételezték, hogy a hipnotikus válaszokat valamiképpen a jobb féltekei aktivitás jellemzi. Több kutatás kimutatta hipnózis közben a jobb félteke megemelkedett aktivitását hipnózisra erősen fogékony személyeknél.

A hipnózisban nagyon fontosak a szóbeli szuggesztiók, amelyeket az alanynak értelmeznie kell ahhoz, hogy válaszolni tudjon rájuk. Ezért nem lehet lebecsülni a bal félteke szerepét sem, hiszen a nyelvi központok is ide kötődnek.

A hipnózist bár még elég kevesen, a sportteljesítmények javítására is alkalmazzuk. Ez általában nem feltétlenül azt jelenti, hogy a hipnózis segítségével meg lehetne növelni pl. a sportoló izomerejét, de a csúcsteljesítményhez szükséges lelki- és fizikai állapot létrehozásában a hipnózis is hasznos lehet. Különösen jól alkalmazható ez a módszer abban az esetben, ha egy előzőleg jó formában lévő versenyző teljesítménye visszaesik, és ennek okát kell kideríteni, illetve segíteni a sportolót abban, hogy újra a régi formáját hozza.

Túlzott mértékű, irracionális szorongások és félelmek, fóbiák kezelésében is nagyon hasznos eszköz a hipnózis. Ennek részben az az oka, hogy a fóbiás személyek gyakran erősen hipnábilisak, élénk a képzeletük és figyelmüket jól tudják koncentrálni. Hipnózis segítségével meg lehet gyorsítani azt a terápiás folyamatot, amely ahhoz vezet, hogy az eredetileg erős félelmet, szorongást vagy pánikot kiváltó ingerek és helyzetek elveszítsék kellemetlen jellegüket. A sportolók a versenyhelyzetekkel, rossz versenyélményekkel kapcsolatban érezhetnek erős szorongást, amit mind egyéni mind csoporthipnózissal csillapítani, kezelni lehet.

A VASAS női röplabda csapatával gyakran alkalmaztam egyéni vagy csoport hipnózist, ami látványos teljesítmény javuláshoz és hosszú csapat flow élményhez vezetett döntő meccseken (minél hosszabbak a hullámhegyek egy meccsen annál valószínűbb a csapat győzelme). Egy erős csapatkohézió esetén egy döntő meccs előtti csoportos hipnózisélmény megsokszorozza a csapat összetartó erejét és egymásra hangoltságát, aminek a segítségével egy csapat legyőzhetetlennek, megtörhetetlennek, lehengerlőnek tűnik az ellenfél szemében. Ez a plussz lelki fölény sokszor pont elég ahhoz, hogy a két csapat hasonló technikai és fizikai felkészültsége mellett a saját csapat javára billentse a mérleget.

 

Kriszta: Képzeld el! - Néhány szó az imaginációról


 

Mire is jó az imagináció


  • Hogy a fejedben is érezd és gyakorold a mozdulatokat és a rutinokat, és ezeket a képzeletben a tökélyre fejleszd. Meglepő és mulatságos, de a "képzeletbeli edzés" is segít kialakítani és erősíteni azokat az ideghálózatokat az agyban, amelyek kontrollálják és kijavítják az adott gyakorlat kivitelezését. nem hiába mondják, hogy a fejben dől el minden :)
  • Hogy felkészülhess mindazokra a be nem jósolható lehetőségekre, amit nehezen lehet az edzések során szimulálni (pl.: agyaglövészeknél egy idegesen szállingózó lúdcsapat; csapatsportoknál berohanó meztelen fanclub, vagy akár havas esőtől síkos pálya...).Így megszerezheted azt az önbizalmat, hogy ezeket az eseményeket is kezelni tudod.
  • Hogy még a fizikai megvalósulása előtt átéld azt az élmény, hogy milyen elérni a célodat. Ez szintén önbizalmat adhat a későbbiekben, valamint növeli a képességeid határait (új célt hozhat be az életedbe). Előfordult már olyan a történelemben, hogy egy sportoló nem tudott örülni a sikerének, mert úgy érezte, hogy vége, elérte a célját. És a későbbiekben már nem nagyon tudta hozni a teljesítményt. Ezt megelőzendő érdemes a képzeletben felkészülni rá...
  • Hogy amikor először átélted a nagy siker, vagy egy szinttel feljebb léptél, ott legyen a deja vu érzés (önbizalom miatt).
  • Hogy gyakorolj és programozd rá az agyad olyan helyzetekben is, amikor nem tudsz teljesen "jelen" lenni:
    • Ha fizikailag nulla vagy már, vagy csak nem akarod magad kifárasztani fizikai edzéssel a verseny előtt
    • Ha nincs mód/eszköz arra, hogy egy hibázásodat akkor és ott kijavítsd (pl.: versenyhelyzetben)
    • Ha túl szar az idő az edzésre
    • Vagy ha éppen le vagy sérülve, és ez megakadályoz a normális edzésben (Ps.: mentális tréning használatával gyorsabban is gyógyulsz)
    • Ha nincs elég időd a gyakorlásra

  • Sokszor már marha unalmas maga az edzés, néha fel lehet dobni ezzel. DE fontos, a mentális tréning nem helyettesíti a tényleges edzést, inkább azt segíti, támogatja.
  • Ha képzeletben edzel, megvan arra a lehetőség, hogy egy kicsit felgyorsítsd a képeket, így magát az edzést; vagy éppen lelassítsd, hogy így gyorsabban megtanulj egy nehezebb mozdulatot, vagy kijavíts egy hibát
Hogy elsajátítsd ezt a módszert, keresd fel a legközelebbi sportpszichológust, néhány hét alatt elsajátíthatod és egyedül, önmagad is alkalmazhatod.

Hogyan is működit az imagináció edzés közben?

Jelentősen fejlesztheted az edzések hatékonyságát, ha beveted az imaginációt.  Ha a tényleges kivitelezés képzeletben lejátszod az adott mozdulatsort, akkor ott jobban ki tudod emelni mindazokat a részeket, amelyek különösen fontosak. Vegyünk például egy golfost. Ha az ütése előtt képzeletben megüti a tökéleteset akkor tuti, hogy jobban fog emlékezni mindazokra a pontokra, amik a sikerhez vezetnek (pontos testtartás, ütés erőssége...). Összeszedtük mindazokat az érveket, amik amellett szólnak, hogy előbb képzeld el, majd utána cselekedj.

  • Segít megtartani és kialakítani a fókuszt és a koncentrációt, akkor is, ha éppen dolgozik benned valami erős érzelem... (Ez a számolj el tízig állapot, így fogod lefejelni az ellenfelet/bírót/nézőt
  •  Lehetőséget ad arra, hogy egy kisit lelassíts és elemezd a megfelelő mozdulatokat vagy komplex technikákat, így kialakíthatod a számodra legmegfelelőbb modelt.
  • Emlékeztet arra, hogy koncentrálj a feladatra
  • Ha éppen hibáztál, akkor összevetheted az elképzelt tökéletest a hibázott megvalósulttal, így kiemelheted azokat a fókuszpontokat, ahol vétettél, és gyorsan képzeletben vagy valósan korrigáld azt. Nemcsak pontos visszajelzést ad, hanem javítási lehetőséget is...

Milyen helyzeteket érdemes szimulálni?


  • Zaj: Kicsit megzavarhatja a koncentrációt a verseny közben, edzés alatt meg nem lehett olyan méretű zajt csapni, mint amire 2 csapatnyi tinilány képes...
  • Nézők: Ki nem álmodott arról, hogy mindenki csak őt figyeli? Ez két eredményhez vezethet: vagy élvezem, mint versenyző/ vagy nem élvezem, de utálom. Egyik sem túl szerencsés, mert energiát von el a feladattól, így be kell gyakorolni, hogyan irányítsam a nézők hatását, és ahelyett hogy energiát vonna el, inkább adjon nekem.
  • Bírók : Kiből nem vált ki semmit egy kritika, vagy hibapont ami a bírótól jön? Mivel húgom pasija hobbibíró, így nem tudom kijelenteni, mit szeretnék tenni egy-egy visszajelzéstől. De ez is elvonja a figyelmet a feladattól, amire fel kell készülni. Azért legyünk igazságosak, a technikát bíróknak is ajánljuk olyan helyzetekben, amikor őket szidalmazzák!
  • Rossz bírói döntés:ha egy elfogult, vagy egy téves döntést ad nekünk a sors, inkább foglalkozzunk azzal, hogy folytassuk a feladatot, haladjunk a cél felé. Ott az edző vagy a nézőközönség aki reagál, legyen az az ő dolguk. Te is ráérsz a verseny után kommentálni az eseményeket...
  • Tv-sek és fotósok: no comment, kizökkenthetnek a koncentrációból úgyszint...
  • Aréna: Mindenki számára fontos, hogy ismerje azt a területet, és azokat a környezeti viszonyokat, ahol versenyezni fog. Képzeletbeli edzéssel rásegíthetünk
  • Időjárás: Készüljünk fel minden "eshetőségre"
  • Fáradság: segít akkor is mozgósítani energiákat, amikor már úgy érezzük, hogy nincs...
 Ha olyan helyzeteket szimulálsz a mentális tréning alatt, amikor sokkal rosszabb állapotban vagy a jelenlegidnél és ezeket így megoldod, átéled ezzel a következőket nyerheted:
  • Önbizalom: bármilyen helyzetet képes leszel kezelni
  • Jól begyakorolt megoldási módok mindenféle stresszes helyzet kezelésére
  • Pontosan ismered saját képességeidet, és megbízol bennük.
süti beállítások módosítása